Megjegyzés a Gémkapocshoz
Letzter Lázár számára feltehetőleg jó üzlet is volt a betyárok arcmásainak megörökítése. A közönség nemcsak hírességek, de a „hírhedtségek” arcképeit is szívesen nézegette, vásárolta, mint néhány évvel korábban a méregkeverő Ebergényi Júlia grófnő vizitkártyáját, amivel tele voltak a kirakatok. S hogy milyen hasznos volt, ha fénykép is készült a szenzációk tárgyairól – hogy egy áldozatot is említsek – bizonyítja a befalazott lengyel apáca, Ubrik Borbála esete, akiről annyiféle portré keringett a lapokban, hogy a Borsszem Jankó karikatúra-tablót is csinált belőlük. Mert, ha nem volt fénykép, működött a fantázia. Így varázsolt Ágai Adolf – aki remekül rajzolt is, nem csak írt – a Károlyi grófok egyik tehenészének fényképéből Rózsa Sándort!
De lenne csak egy is azoknak a pesti jómadaraknak a fényképéből, akikből a városkapitányság állított össze albumot az 1860-as években, „hogy a vádlók az elillant bűnöst fölismerjék!” De Isten nem ver bottal… szinte ugyanakkor arról is van hír, hogy a fotográfiát „rendőri gorombáskodás bizonyítékaként” hasznosították. A civil publikum is élt a fénykép bizonyító erejével. 1861-ben egy apa úgy leplezte le távol élő, lumpoló fiát, hogy arcképet kért tőle. Azon pedig nem volt rajta aranyórája, melltűje és értékes gyűrűi. Valószínűleg ő az apanázst nem látta többet...
Tomsics
