Retus II. Színes emlékezet
2012. október 05. írta: Mafot

Retus II. Színes emlékezet

Retus. Ha valami nem az, ami.

A fényképezés közeli rokona a mesebeli kisgömböcnek. Megszületett és mindent akart. Azt is mondhatnám, hogy Zuboly az ábrázolóművészetben: „Ide nekem az oroszlánt is.” Nem elégedett meg azzal, hogy a legéletszerűbben adta vissza az embert körülvevő látványt, s ezzel féltékeny kijelentésekre ragadtatta tekintélyben megöregedett riválisát, a festészetet, azonnal meg akart szabadulni minden hiányosságától, hibájától is. A panorámaképpel munkára fogta a perifériális látást, a sztereo látvánnyal pedig nézői térérzékelését csapta be. Technikai hiányosságai miatt ugyanis a valóság minél tökéletesebb visszaadása érdekben kegyes csalásokra kényszerült.

A fotográfia legszembetűnőbb, s leggyakrabban szemére hányt gyengeségének monochrom voltát tartották. Nem azt írom, fekete-fehér, ugyanis a kezdeti technikák maguk sem csak a feketétől a fehérig terjedő skálán bontották tónusaira a világot, gondoljunk a talbotípiák gyönyörű fáradt-sárga árnyalatira. Ráadásul a dekorativitás érdekében – hibából erényt kovácsolva – különféle fürdőkkel kezelték a nyersanyagokat, aminek köszönhetően, ha csak egyszínűre is, de színesre mosdatták a valóságot. A képek a legváltozatosabb árnyalatokban jelentek meg. Celloidin fotográfiákból a sárgától a zöldesen keresztül a barna szerény, meleg és öntudatosan karakteres árnyalatain át a távolságtartó lilákig hozhatunk létre színskálát, sajátos fotográfiai szivárványt. (Jalsovszky Katalinnal sok éve egy kiállításon, egy 20. század eleji fényképészkirakat berendezésével ezt meg is tettük.) És akkor még nem is beszéltem a cianotípia kékjéről, ami bizonyára Vermeer tiszteletét is kivívta volna. De bár sokan és sokat kísérleteztek vele – mint a magyar fotótörténet egyik leginvenciózusabb alakja, a kolozsvári Veress Ferenc –, az 1910-es évekig, míg a Lumière fivérek találmánya, az autokróm technika lassan valóságos színeket hozott a fényképezésbe, a fotográfia a napfénynek épp azt a talán legszebb tulajdonságát, hogy hatalmában áll színeket létrehozni, nem tudta visszaadni. „A színt tán fölösleges emlegetnünk, mert azt a fénykép nem képes előállítani” – írta Székely Bertalan híres, a Koszorúban 1863-ban megjelent Festészet és fényképelés című írásában. „(...) Úgy igyekszik ezen segíteni, hogy utólag színezteti képeit? De az eddig előállított ilyetén színezett fényképek még a nem műértő nagyközönség tetszését sem vívták ki.”

A fénykép művészetként való elismertetésének fontos eszköze volt a mesteri színezés, a „természet és az anyagiság merev másolása” helyett a „szellemnek a műbe való beoltása.” A fotográfia, ahogy a bécsi kiállítás idején megjelenő Képes Kiállítási Lapok írja, „csak akkor érheti el a legmagasabb fokot, ha a művészet segélyét is igénybe veszi, ha a körrajzhoz fény és árny közötti ellentéthez az életteljes színezés is hozzájárul.”

 

Wachtel Tivadar, a pesti német színház művésze, 1865 k. Mayer György fel. vízjeles.jpg

Wachtel Tivadar, az Erzsébet téri német színház művésze, Pest, 1865 körül, Mayer György felvétele

A fénykép minden korábbi képrögzítési módnál jobban szolgálta az emlékezést. Gyorsasága, olcsósága miatt, az 1860-as évektől, a viztikártya korától kezdve tömegméretekben őrizte az emberek különböző életkorokban rögzített arcvonásait, s általuk a fiatal lány, a fiatalasszony, az ifjú anya, majd a nagymama – a korrektség kedvéért: fiatal fiú, ifjú férj és apa, s nagyapa – életének eseményeit, megélt érzéseit is felidézte. Az emlékeket gyakran a képek hátára írt megjegyzések pontosították: dátum, hely, az esemény, mely okot – vagy ürügyet – adott a fénykép ajándékozására, s néha még a képen viselt ruha színét is feltüntették az emlékezés teljes illúziójának kedvéért. „Veres kockás ruha volt ez” – jegyezte fel az élénk szemű fiatal nő egy 1865 körül Mayer György Színház (ma Vörösmarty) téri műtermében készült fotográfiájának hátára. Szárnyalhat a képzelet, miért volt ez olyan fontos számára!

 

lmg043 kicsi.jpg

 Fiatal nő, Pest, 1865 körül, Mayer György felvétele

lmg044 kicsi.jpg

  Fiatal nő, Pest, 1865 körül, Mayer György felvétele (Az előző kép verzója.)

A fénykép színezése már a dagerrotípiák idején is bevett gyakorlat volt. Egy kis arcpír, az ékszer aranyló csillogása, s máris tökéletesebb volt az illúzió, s művészibb az élmény.  „Nincsen fényképíró, aki vagy maga ne színezne, vagy színezőt ne tartana”— állapította meg 1860-ban a Színházi Lap. A legtöbb fényképész hirdetésében szerepelt, hogy színezve is készíti fotográfiáit. Gévay Béla képei „életszerűség mellett igen friss, és a legszebb akvarell festményhez hasonló nézettel bírnak,” s Szentkuty István fényképész azzal kecsegtette kuncsaftjait, hogy színezett képei – melyeken a „testszín vegyészi úton készül” – moshatók is, s „nem kell attól tartani, hogy idő múltán elenyésznek.”

Klösz György hirdetése az 1870-es évekből.jpg

Klösz György hirdetése az 1870-es évekből

Az egyik legkitűnőbb fotográfust, Koller Károlyt nem fényképezés, hanem a fotográfia színezése közben örökítette meg fénykép 1879-ben. Bülch Ágoston, aki mint a Nefelejts 1863-ban hirdette, „csinosan és híven állítja elő az arcképeket, tetszés szerint a legelegánsabbul ki is festi azokat,” egy jelmezbál résztvevőit megörökítő albuma számára a gyermek Korányi Sándort, a későbbi neves orvosprofesszort egy Ferenc József-portré színezése közben fényképezte le. (Az arckép azonos a királynak Bülch számára udvari fotográfusi címet hozó koronázási albumban szereplő képével.)

441-1957-.jpg

 

Egy-egy jól sikerült chromotípia (többrétegű, színezett fénykép), akvarellel színezett kép elkészülte újsághírt és kiállítási érmeket, uralkodói kitüntetéseket érhetett.

 

lmg045 kicsi.jpg

 

Deák Ferenc, Ellinger Ede felvétele, Chromotípia - és a színskála. (A chromotípia szerepel az 1873.évi bécsi világkiállításon. A kép felfedezhető József főherceg alcsúti kastélyában, az egyik szalon falán.)

 

 

A 19. századi és a 20. század eleji fényképezés alapvető monochromitásával együtt színes képi világot örökített ránk, a sárga, barna, lila fényképekkel hagyott nyomot emlékezetünkben. Az az igyekezet pedig, hogy a világot színeivel együtt őrizzük meg, ha másképp nem, festőecsettel segítve a napfény munkáját, vagy egyszínű, szemnek tetsző árnyalatba öltöztetve a látványt, arról árulkodik, hogy a fénykép nem egyszerűen csak az emlékek letéteményesének számított. A fotográfia a szépséget tezaurálta. A kemény kartonra kasírozott barna, lila, sárga stb. képek pedig „tárgyként” is vonzónak bizonyulnak.  A korszak fényképeinek meghatározó vonása a szépség uralma, ami csak az amatőrfényképezés nagyléptékű terjedésével talál kihívóra a természetesség formájában, s a riportfényképezéssel – szigorodó etikai elveinek ritmusában –  majd a világ minden rútságát is megőrzi a vizuális emlékezet számára.

A digitális korszakba lépve a fényképezés – ahogy jobb szó híján ma is nevezzük, jóllehet már semmi köze sincs eredeti filozófiájához, nem fénnyel ír és nem fényt képez le, csak pixeleket rendez – valóban bármire képes. Azt is meg tudja örökíteni, ami nincs, s az általa közvetített világ tárgyszerűsége lehet épp annyira valóságos, mint amennyire tárgy maga a digitális fénykép.

 

Tomsics Emőke

A bejegyzés trackback címe:

https://mafot.blog.hu/api/trackback/id/tr404810788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása