Megkérdeztük VII./2. Csakugyan kevés képünk van a holokausztról?
2018. január 19. írta: Mafot

Megkérdeztük VII./2. Csakugyan kevés képünk van a holokausztról?

Azt kérdeztem a téma két szakértőjétől, csakugyan kevés képünk van-e a holokausztról. Jalsovszky Katalin után most Kelbert Krisztina válaszol. 

menetk.jpg

A szombathelyi és a vidéki zsidóság menete a Zrínyi Ilona utcában, amikor is a gettóból a Mayer gépgyárba kísérték őket, hogy megkezdjék deportálásukat, 1944. június 30. (Szombathelyi Zsidó Hitközség tulajdonában). A felvételen a menet hozzávetőlegesen 50 tagja látható, 3 szuronyos csendőr kíséretében, északról járókelők szemlélik a csoport vonulását.

Marianne Hirsch, a Columbia Egyetem professzora Túlélő képek. Holokausztfotók és az utóemlékezet munkája című írásában vetette fel azt a problémát, hogy mind a tudományos, mind a népszerűsítő holokauszt ábrázolásban ugyanaz a néhány ikonikus és emblematikus fénykép ismétlődik folyamatosan.  Hirsch ezzel kapcsolatosan Sybil Milton történészt idézte: „Habár a közgyűjtemények több mint 20 országban több mint kétmillió fotót őriznek, mégis a tudományos és népszerűsítő irodalomban feldolgozott képek minőségük, alkalmazhatóságuk és tartalmuk alapján is nagyon önismétlőek.” Milton tézisét Barbie Zelizer is vallotta: „Az atrocitásról készített fényképek időről időre újra megjelentek, ezzel a táborokról való tudás ismerős vizuális utalásokra szűkült, amelyek pedig idővel elkoptak a sok használattól.” Továbbá Cornélia Brink is alátámasztotta: „Korlátozott azoknak a képeknek a száma, amelyek a koncentrációs vagy haláltáborok említésekor spontán eszünkbe jutnak; ez a benyomásunk pedig arra utal, hogy 1945 óta folyamatosan ugyanazok a képek vannak használatban.” Hirsch e munkájában feltette a kérdést: ha ilyen nagy a korszakról rendelkezésre álló képanyag, akkor miért ennyire behatárolt a holokausztról alkotott vizuális elképzelésünk, illetve ezáltal a történelmi megértésre való lehetőségünk? Hirsch úgy vélte, az utóemlékező generáció kontextusában kell válaszokat keresni a kérdésre. Hirsch fogalomhasználatával: Az utóemlékezet az emlékezet egy rendkívül erős formája, tárgyához és forrásához fűződő kapcsolata nem saját élményanyagon, hanem ábrázolásokon, projektált és magalkotott dolgokon alapszik. Az utóemlékezet a traumát túlélők gyermekeinek a szüleik tapasztalatához fűződő viszonya, amely tapasztalatokra a leszármazottak csupán elbeszéléseken és képeken keresztül emlékeznek. Az emlékezési forma nem feltétlenül kell családi legyen, vagy nem kell feltételezzen azonos etnikai vagy nemzeti identitást; azonosulás, magáévá tétel vagy projekció útján  sokkal többek számára is elérhető. Az utóemlékezet ilyen értelemben az örökbefogadás segítségével történő visszamenőleges szemtanúság, amelynek révén mások traumatikus élményeit és az azokról szóló traumatikus emlékeit úgy élik meg az utóemlékezők, mintha azok sajátjaik lennének. Az utóemlékezeti generáció legfőbb eszköze a fénykép, amely által lehetőség nyílik a nyomok követésére. Idézve Hirsch-t: „Az utóemlékezet dolga, hogy a gödröket ismét kiássa, a feledés rétegeit napvilágra hozza, a felszín szűrője mögött megkeresse a bűnt, és megnézze, hogy akár a családi, akár a pusztulásról szóló képek mit mutatnak meg, és mit akarnak elrejteni.” A háború előtti családi felvételek és a háború alatt készült képek véleménye szerint kölcsönösen feltételezik egymást. Hirsch mindkét típusra a holokausztfotó szót használja. A holokausztfotónak tehát két, egymást feltételező típusát különböztette meg: egyrészt a háború előtt egyénekről, családokról, különféle csoportokról komponált fotográfiákat, amelyek szereplői önálló, cselekvő személyiségekként mutatják magukat; másrészt a holokauszt idején készült felvételeket, amelyek egy része személyiségüktől megfosztott, kiszolgáltatott, lemeztelenített testekként, „darabok”-ként ábrázolja a szereplőket. Hirsch azt mondja, hogy ez valójában kétféle holokausztfotó, egyikkel nem foglalkozhatunk a másik nélkül. Az eltérő időben készült fotográfiákkal kapcsolatban Marianne Hirsch férjével, Leo Spitzerrel 2009-ben közösen írt Incongruous Images: Before, during, and after the Holocaust című írásában azt állítja, hogy a kutatott fotográfiák megváltoztatják a holokauszt historiográfiájában az előtt, alatt és után idővonalat. Véleménye szerint ezt a kronologikus sémát nem lehet alkalmazni, ugyanis a háború előtti normalitás és komfort képei és a zsidósághoz tartozás dokumentációja (sárga csillag) – amelyet az utcai fotográfiák alapján mutattak be – szorosan összekapcsolódnak, nem értelmezhetőek önmagukban.

Hirsch szerint az utóemlékező generáció feladata, egyrészt hogy a már ismert képeket újraértelmezze, s ezen újraértelmező munka során nem a „mit ábrázol?”, hanem a „hogyan ábrázolja?” és a „hogyan nem ábrázolja?” kérdések mentén dolgozza fel a fotográfiákat. Véleményem szerint erre kiváló példa Tim Cole-nak a 2011-ben megjelent Traces of the Holocaust. Journeying in and out of the Ghettos című könyve, amelyben számos már korábban ismert, Magyarországon készült getto- illetve deportációs fotót elemez kimerítően. Hirsch szerint az utóemlékező generáció másik feladata, hogy gyűjtse, archiválja a még lappangó, háború előtt és alatt készült fotográfiákat. Ennek jelentőségét a 2012-ben született „Az utóemlékezet archívumi fordulata” című munkájában mutatja be, ahol olyan projekteket, archívumi impulzusokat elemzett, amelyek a genocídiumok időszakából, s az azokat megelőző időkből származó fotográfiák gyűjtését, archiválását és albumba rendezését tűzték ki célul, hogy ezáltal kitöltsék az űrt, s életre keltsék a vizualitás mezejében a népirtás során megsemmisített közösségeket. Hirsch az utóemlékezetei archívumok közé sorolja többek között az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában Yaffa Eliach Arcok tornya című munkáját, vagy épp Golda Tencer És még mindig látom az arcukat: lengyel zsidók képei című albumát, amelyek rendkívül nagy hangsúlyt helyeznek az áldozatokról a háború előtt készült fényképekre.

Talán joggal sorolhatom ebbe a folyamatba a Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből című kiállításban és albumban manifesztálódó projektemet is. Mondhatom ezt kissé bátrabban annak fényében, hogy dr. Erős Ferenc pszichológus egy, 2017-ben az Imágó Budapestben megjelent tanulmányában – Emlékezet és utóemlékezet a holokauszt utáni magyar irodalomban és filmen – a Szemtől szemben projektet – mint egy valóságos fotográfiai archívum megvalósítását – konkrétan a fényképpel operáló utóemlékezeti munka gyümölcseként aposztrofálta. A szombathelyi zsidóság történetét bemutató, 1178 fotográfiát tartalmazó Szemtől szemben album képanyagának mindössze 18,67%-a származik az 1939 és 1945 közötti időszakból, s ennek a vizuális anyagmennyiségnek is csupán a 21,3%-a ábrázol háborúval, németbarátsággal, zsidóüldözéssel kapcsolatos tematikát. S ha szigorúan véve keresünk a holokausztra – a zsidóság megbélyegzésére, szegregálására, deportálására, munkaszolgálaton, koncentrációs táborokban való létére – vonatkozó képanyagot, akkor szombathelyi vonatkozásban alig tudunk néhány tucat fotográfiát említeni.

eskuvok.jpg

Például: Kallus Éva és Heimler Jenő ortodox esküvője a szombathelyi gettóban (Szombathelyi Zsidó Hitközség tulajdonában)

munkasz.jpg

A szombathelyi gettóból bevonult 103/302-es vegyes munkaszolgálatos század, Lesencetomaj, 1944. augusztus (Szombathelyi Zsidó Hitközség tulajdonában) brema_cementgyark.jpg

Szombathelyi deportáltak a brémai cementgyárban 1944 novemberében (Szombathelyi Zsidó Hitközség tulajdonában)

Hirsch tézise alapján azonban nekem is az a véleményem, hogy a háború előtt készült, albumokban kontextualizált fotográfiák óriási jelentőséggel bírnak, hisz egyrészt a holokauszthoz vezető út során megtörtént tényeket, eseményeket, s annak számtalan ezidáig ismeretlen vagy jelentéktelennek vélt részletét dokumentálhatják a holokausztkutatás számára. Másrészt a holokauszt emlékezetében is új utakat nyithatnak. Hiszen lehetővé teszik, hogy ne csupán a roncsolódott holttesthalmok látványának aspektusából, vagy a mai emlékezetkultúrában oly jellemző, versengő, heroizáló, misztifikáló, általánosító narratíva mentén – amely szintúgy elmossa az egyén határait – szemléljük az áldozatokat, hanem – ahogy bízvást ők is akarnák – azokon a fotográfiákon keresztül, amelyekről maguk döntöttek, amelyeket aktív cselekvőkként maguk készíttettek önmagukról a népirtást megelőzőleg vagy annak árnyékában. Azokon a felvételeken keresztül, amelyek azt ábrázolják, amit akkor magukból mutatni kívántak. Georges Didi-Huberman Images in spite of all. Four photographs from Auschwitz című munkájában hosszasan vívódott, vajon a Sonderkommando tagjai által a gázkamrák árnyékában készített titkos felvételeken látható mezítelen testek bemutatása etikus-e az áldozatokkal szemben. Azt gondolom, hogy ezt a problémát a vészkorszak előtt és alatt – hétköznapjaikat élő vagy még az utolsó pillanatokban is optimistán a kamerába tekintő emberekről – készült fotók árnyalhatják leginkább, s tehetik etikusabbá a vizuális ábrázolásból fakadó emlékezést.

Mindennek ismeretében úgy gondolom, hogy a feltett kérdésre a válasz kettős lehet: igen, valóban kevés fotográfiát ismerünk a holokauszt szorosan vett drámai eseményeiről. Ám egyrészt az utóemlékezet kutatásai – magán- és közgyűjtemények szisztematikus feltárásával – még újabb, ezidáig lappangó képeket hozhatnak a felszínre, illetve árnyalhatják az eddig meglévő vizuális ismereteinket. Másrészt ebbe a fogalomkörbe bevonandók az áldozatokról vagy a holokauszthoz vezető út eseményeiről a korábbi időintervallumokban keletkezett fényképek is.

Kelbert Krisztina

Szakirodalom

Didi-Huberman, Georges: Images in Spite of All. Four photograps from Auschwitz. University of Chicago Press, Chicago – London, 2008.

Erős Ferenc: Emlékezet és utóemlékezet a holokauszt utáni magyar irodalomban és filmen. = IMÁGÓ Budapest 2017, 6(1): 31–44. p.

Fülöp Éva, Kővágó Pál, Benza Málna, Kovács Katalin, Kelenhegyi Olga Sára: Áldozat és még inkább áldozat. A kollektíváldozat-szerep zsidó családok transzgenerációs narratíváiban. = IMÁGÓ Budapest 2016, 5(3–4): 59–92. p.

Hirsch, Marianne: Túlélő képek. Holokausztfotók és az utóemlékezet munkája. In: Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete. Szerk.: Szász Anna Lujza – Zombory Máté. Budapest, Befejezetlen Múlt Alapítvány, 2014. 185–213. p.

Hirsch, Marianne: Az utóemlékezet archívumi fordulata. In: Az archívumok elméletei. Helikon, 2014, 3: 421–437. p.

Hirsch, Marianne & Spitzer, Leo: Incongruous Images: "Before, during and after the Holocaust" = History and Theory 2009, 48, 4. 9–25. p.

Kelbert Krisztina: Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből/Eye to Eye With the History of Szombathely’s Jewish Community. Szombathely, Yellow Design, 2016.

Zelizer, Barbie: Remembering to Forget: Holocaust Memory Through the Camera’s Eye. Chicago, University of Chicago Press, 1998.

 

 Jalsovszky Katalin válasza itt.

A bejegyzés trackback címe:

http://mafot.blog.hu/api/trackback/id/tr8513583581

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.