Megkérdeztük VII./1. Csakugyan kevés képünk van a holokausztról?
2018. január 19. írta: Mafot

Megkérdeztük VII./1. Csakugyan kevés képünk van a holokausztról?

Azt kérdeztem a  téma két szakértőjétől, csakugyan kevés képünk van-e a holokausztról. Jalsovszky Katalin válasza.

dolha1.jpg

A 206/2 sz. munkaszolgálatos század tagjai az Esti Kurír című liberális lapot olvassák. Dolha, 1940. Seidner Elemér felvétele (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A világ különféle nyilvános archívumaiban fellelhető holokauszt-fotográfiák számát Sybil Milton, neves holokauszt-kutató egy 1980-as évek végén született cikkében több mint 2 millióra becsüli. E felfoghatatlan mennyiséghez mérve, a magyarországi zsidóság kétharmadának, 450-500 ezer embernek a nemzet testéből történt kiszakításáról és elpusztításáról viszonylag kevés fénykép keletkezett s még kevesebb maradt fenn.  De mégsem csupán 30-40 felvétel, ahogyan például Tamási Miklós, a legnagyobb magyarországi digitális fotóarchívum, a Fortepan atyja vélekedik, s e véleményének legkülönfélébb internetes és nyomtatott orgánumokban gyakran hangot is ad.* Ahhoz azonban, hogy a feltett kérdésre megalapozott választ adhassunk – azaz mennyi is az a „viszonylag kevés” – először is meg kell határoznunk, mit is értünk a magyarországi „holokauszt” vagy „vészkorszak” fogalmán, s ettől függően milyen tematikájú képeket sorolunk ide. Mi – s itt a többes szám első személy a holokauszttal foglalkozó muzeológusokat jelenti – azoknak a történészeknek az álláspontját fogadjuk el, akik szerint a magyarországi zsidóságnak a „végső megoldáshoz” vezető útja lényegében 1938-ban, az ún. első zsidótörvénnyel kezdődött.  Eszerint a holokauszt tárgykörébe azok a felvételek kerülhetnek be, amelyek a zsidó, vagy annak tekintett személyeknek tulajdonuktól, állampolgári és emberi jogaiktól, emberi méltóságuktól, szabadságuktól történő megfosztásával, bármiféle üldözésével, deportálásával, s végül meggyilkolásával összefüggésben 1938 és 1945 között keletkeztek. 

A magyarországi holokauszt-fotográfiák mennyiségének megközelítőleg is korrekt megállapításához több hazai és külföldi múzeum és egyéb képgyűjtemény anyagát kell számba venni. A legnagyobb hazai holokauszt-gyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának van, ezt követi a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, majd a Páva utcai Holokauszt Emlékmúzeum, de rendelkezik holokauszt-fotókkal a Magyar Távirati Iroda, a kecskeméti Fotográfiai Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum és Budapest Főváros Levéltára is. Ha nem is sok, de értékes fotóanyagot találunk vidéki múzeumokban, levéltárakban, a Fortepan és a Centropa digitális képállományában, s nem hagyhatók figyelmen kívül az internetes portálokon az utóbbi években nyilvánosságra hozott, magántulajdonban lévő fényképek sem.

A külföldi intézmények közül elsősorban az izraeli archívumok, így a jeruzsálemi Jad Vasem (Yad Vashem - The World Holocaust Remembrance Center), a Tel-avivi Diaszpóra Múzeum (Beit Hatfutsot - The Museum of the Jewish People) a naharijai Gettó Harcosok Múzeuma (Ghetto Fighters’ House Museum) és a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma (Memorial Museum of Hungarian Speaking Jewry) gyűjtött jelentős magyarországi fényképanyagot. Az Egyesült Államokban a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban (United States Holocaust Memorial Museum), Németországban a Porosz Kulturális Javak Képarchívumában (Bildarchiv Preussischer Kulturbesitz) és a koblenzi Bundesarchivban lelhetők fel a magyarországi holokauszttal kapcsolatos fotók.

A hazai közgyűjteményekben a témához tartozó fotográfiáinak száma könnyen megállapítható, a külföldi archívumok anyaga – ha nem is teljes állományuk – online kutatható, így megkísérelhettem a feltett kérdésre megközelítőleg pontos számadattal válaszolni.

Helyes eredményhez persze nem juthatunk egy egyszerű összeadási művelettel, hiszen egy-egy felvételről általában nem egy nagyítás készült, s ugyanaz a fénykép több archívumban is előfordul, esetenként más kivágással, eltérő adatokkal. Az átfedéseket tovább növeli az a régi, napjainkban már nem folytatott gyakorlat, mely szerint mind a magyar, mind a külföldi intézmények kölcsönösen másolatokat készíttettek egymás anyagáról. Az egyes képek összevetésével, az azonos felvételek kiszűrésével arra a valószínűleg nem tökéletesen pontos, de megközelítőleg reális eredményre jutottam, hogy a magyarországi holokauszttal kapcsolatban a magyar és külföldi archívumokban, valamint az internetes nyilvánosságban jelenleg körülbelül 700 felvétel található, az Auschwitz-album 235 fényképén, s a munkaszolgálatosokról készült, becslésem szerint több ezerre tehető fotón kívül.  Ez utóbbiak számának pontosabb megállapítása éppen a hatalmas mennyiség miatt igen nehéz, hiszen az ország háborúba lépése előtt, a munkaszolgálat első éveiben nem mindenütt volt tilos a fényképezés, s több munkaszolgálatra behívott hivatásos fotós, valamint számtalan amatőr is készített a szolgálat elviselhető, sőt gyakran derűsnek tűnő oldalát ábrázoló fényképet. Az Ukrajnába vezényelt munkaszolgálatos alakulatoknál, amelyekre ráillik a „mozgó vesztőhely” elnevezés, már nem volt lehetőség a fényképezésre. Csupán egyetlen itt készült, 5 képből álló sorozatot ismerünk, amely tömeges kivégzést ábrázol, s a történteket valószínűleg egy kerettag örökíthette meg.

scserbakovo.jpgA 104/5-ös munkaszolgálatos század 24 tagjának kivégzése. Scserbakovo, Ukrajna, 1942. szeptember 20. Ismeretlen fényképező felvétele (Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára - Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma)

A fentebb említett mintegy 700 felvétel a következő főbb témák között oszlik meg: az 1941-es Kamenyec-podilszkij-i deportálásról 8, antiszemita falfirkákról, zsidókat kitiltó feliratokról 35, internálótáborokról 14,  sárga csillagot viselő személyekről 98, csillagos házakról 12, a könyvek bezúzásáról, rádiók beszolgáltatásáról 16, vidéki gettókról 52, a zsidók gettókba, gyűjtőhelyekre, deportáló vonatokhoz szállításáról 49, a nyilas puccs napjaiban Budapesten  lezajlott zsidóellenes razziáról 25, a budapesti zsidók gettóba költöztetéséről 3, az embermentő akciókról 12, a deportált zsidók által hátrahagyott s a szegedi zsinagógában felhalmozott tárgyakról 22, a nyilas tömeggyilkosságok áldozatainak exhumálásáról 346 képet sikerült összeszámolni.
sessler.jpg

A hét éves Sessler Tamás és egy éves öccse, György. A holokausztot mindketten túlélték. Budapest, 1944. május-június.  Ismeretlen fényképező felvétele (Sessler György tulajdona)4_balatonfured_65_583_neg_14709.jpg

Balatonfüred zsidó lakóinak elszállítása a tapolcai gettóba 1944. május 15-én. Tapolcáról május 19-én az egyik zalaegerszegi gyűjtőtáborba szállították, majd innen július 5-én deportálták őket Auschwitz-Birkenauba. Ismeretlen fényképező felvétele (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)5_sopron_deak_ter_79_44.jpg

Deportált zsidók menete Sopronban a Deák téren át a Déli pályaudvar felé, ahonnan Auschwitz-Birkenauba indult velük a vonatszerelvény,  1944. július 5. Dr. Németh Alajos, katolikus lelkész felvétele. (Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár) 6_szvetenay_utca_4553.jpg

Holttestek elszállítása a pesti gettóból a villamossíneken közlekedő vasúti kocsikon a Szvetenay (ma Lenhossék) utcai Törvényszéki Bonctani Intézetbe. A kocsi az Üllői úton áll, a klinikák előtt húzódó kis parknál. Budapest, 1945. január. Karossa László felvétele (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Az 1944-ben e tárgyban keletkezett és közgyűjteménybe került fényképek közül alig néhány származik hivatásos fotóriporterektől, akik a két szélsőségesen antiszemita képes hetilap, a Magyar Futár és a Harc számára dolgoztak.  E lapok, amelyeknek képarchívuma – néhány véletlenül megmaradt fénykép kivételével – a háborúban sajnos megsemmisült, 1944 áprilisa és decembere között összesen mintegy 100 fényképet közöltek a sárga csillaggal megjelölt zsidókról, internálótáborokról, gettókról, zsidóellenes intézkedésekről. Ám a végkifejletről, többszázezer embernek az országból való, a magyar hatóság által brutális kegyetlenséggel végrehajtott elszállításáról már nem jelentek meg fényképek – feltehetően a kormányzatnak a nyugati hatalmakra és a semleges országokra is óvatosan tekintgető Janus arcú külpolitikáját figyelembe vevő sajtócenzúra miatt. Továbbá csak olyan fotók kerülhettek az olvasók elé, amelyek az antiszemita indulatok erősítését, a gyűlöletkeltést célozták, és óvakodtak az esetleg szánalmat vagy együttérzést keltő fotók közlésétől.

A ránk maradt képek zömét nem zsidó amatőr fotósok készítették. 1944 tavaszától zsidónak minősülő személyeknek ugyanis aligha volt módjuk fotózni, nemcsak helyzetükből fakadóan, hanem azért sem, mert egyéb vagyontárgyaik, ékszereik, automobiljaik, kerékpárjaik, rádióik, írógépeik mellett fényképezőgépeiket is be kellett szolgáltatniuk. S mivel a zsidókkal kapcsolatos események fényképezését a hatóságok tiltották, a legtöbb kép távolról, gyakran takarásból, titokban készült, s ezért a személyek sem felismerhetők. A fennmaradt fotográfiák között egyet sem találunk a csendőröknek a zsidókkal szemben elkövetett brutális cselekedeteiről, az internálótáborokba, gettókba, csillagos házakba, majd téglagyárakba, istállókba, elviselhetetlen körülmények közé összezsúfolt embertömegek szenvedéseiről, s nem ismerünk egyetlen képet sem a nyilas korszak idején felállított budapesti gettóról.  A fotók többsége nélkülözi a drámai hatású vizuális elemeket – nem „beszélő képek”, igazi tartalmuk csak keletkezésük történeti kontextusának szöveges megfogalmazásával összekötve tárul fel. Ez az egyik oka annak, hogy a magyarországi holokausztról a hazai médiatérben elsősorban az Auschwitz-Album ikonikus képeivel, az ország határain belül történt eseményekről pedig mindig ugyanazzal a néhány tucat, sokszorosan „túlhasznált”, trivializálódott fotóval találkozunk. A másik ok pedig az, hogy információáramlás egyre nagyobb sebessége iránti igény a vizuális tartalmak előállítóit arra szorítja, hogy főként olyan a fényképeket használjanak, amelyekhez a legrövidebb időn belül – s nem mellesleg lehetőleg ingyen – online hozzájuthatnak, márpedig a hazai fényképarchívumok ezt csak igen korlátozott mértékben teszik lehetővé.  Ezért alakulhat ki még szakemberekben is olyan téves vélekedés, hogy a magyarországi holokauszt a fotográfiában szinte fehér folt.

E helyzet akkor változna meg, ha gyorsabb ütemben haladna közgyűjteményeinkben őrzött holokauszt-fotográfiák internetes közzététele. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának holokauszt-gyűjteménye ugyan digitálisan jórészt feldolgozott és kutatható, ám főleg csak a helyszínen. A fotóanyag szerzői és személyiségi jogok által nem korlátozott részének internetes közzététele sajnos csak lassan halad.

A hosszú távú ideális megoldás az lenne, ha legalább a magyarországi archívumok holokauszt-fotográfiáiból létrejöhetne egy közös, egységes, pontos adatokat tartalmazó**, online kutatható digitális képi adatbázis.  Az internetes hozzáférés különösen fontos egy olyan téma vizuális dokumentumainak esetében, mint a holokauszt, amely frekventált és érzékeny kérdése az egyéni és kollektív emlékezetnek éppúgy, mint a mindenkori hatalom emlékezetpolitikájának. Az emlékezetpolitika pedig a hatalom fontos eszköze a számára kedvező nemzeti identitástudat, a nemzeti emlékezeti kánon alakításában – s ebben a holokauszt egymásnak élesen ellentmondó narratívák lövészárkokkal szabdalt harci terepe.

Jalsovszky Katalin

 

*Tamási Miklós válasza itt.

**Jalsovszky Katalin: A magyarországi holokauszt-fotográfiák archiválásának és publikálásának problémái 1. rész; 2. rész

Lásd a kérdések-válaszok folytatását itt. 

 

Kelbert Krisztina válasza itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

https://mafot.blog.hu/api/trackback/id/tr2213583093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása