Megkérdeztük VII./3. Csakugyan kevés képünk van a holokausztról?
2018. február 03. írta: Mafot

Megkérdeztük VII./3. Csakugyan kevés képünk van a holokausztról?

Csakugyan kevés képünk van a holokausztról? – kérdeztem a téma két szakértőjétől két korábbi bejegyzésünkben. Jalsovszky Katalin válaszára Tamási Miklós is reagált.

forte.jpg

via Fortepan

Kedves Mafot, Kedves Jalsovszky Katalin!

Örömmel olvastam a holokauszt-történeti fotók kutatásával és helyzetével kapcsolatos elemző cikküket. Engedjék meg, hogy néhány gondolatra reflektáljak. Nem mint a téma szakértője – hisz a szerzőnél pontosabb és részletesebb tudással aligha rendelkezik bárki –, inkább mint a történeti fotográfia iránt érdeklődő gyűjtő, szerkesztő.

Beszélgetéseken többször találkozom azzal a kérdéssel, hogy van-e adóssága a magyar fotótörténetnek, mi az, amit nem tudunk megmutatni a sűrű XX. századból. Én két ilyen időszakot szoktam kiemelni, az első a Tanácsköztársaság, a második 1944. Harmadik pont is lehetne, egy nem konkrét évhez kapcsolható rettenet, a magyarországi kommunista erőszak-történet. Kezdve a Málenkij Robottal és Demény Pál letartóztatásával 45 tavaszán, folytatva a kitelepítésekkel, Recskkel és a munkatáborokkal. És még nincs vége, ezután következnének az 56-os megtorlás helyszínei, börtönök és siralomházak, majd a lapos Kádár korszak állambiztonsági szolgálatának fotódokumentációja. Mindezekről épp annyit tudunk, mint 1944-ről: majdnem semmit.

De nézzük szorosan az utóbbit. Szerintem érdemes az esemény „nagyságrendjéhez” mérni a megmaradt (vagy el sem készült?) fotókat. Ha arra gondolunk, hogy a magyarországi holokauszt minden magyar közigazgatású települést és minden zsidó származású (vagy annak nyilvánított) magyar állampolgárt érintett, akkor láthatjuk igazán, hogy milyen fájdalmasan kevés fotót ismerünk. Jalsovszky Katalin kutatásainak köszönhetően tudhatjuk, hogy a több, mint 600.000 sárga csillag viselésére kötelezett honfitársunkról 98 fotót ismerünk. Az 1944 tavaszán elkezdett gettósítás eredményeképp kialalakított Kárpátaljai, Eszak-Erdélyi, majd a mai magyarországi, összesen közel 200 gettóról együttesen 52 fotó ismert, gyanítom, hogy nem több, mint 10 helyszínről. A minden települést (több mint 5000) érintő deportálásokról – legyen az néhány zsidó személy csendőri kísérettel történt elhajtása, vagy a nagyobb településeken kialakított gettókból elszállítása – 49 fotót tudunk megmutatni.

Ha 1944 budapesti történetét nézzük, akkor az 1940 kijelölt sárga csillagos házról 12 fotónk van (ezek is jobbára csak a házakat, kapukat mutatják, a benti életről nincsenek képeink). A védett házakról alig pár kocka, a budapesti gettóról pedig egyáltalán nincs fotónk. Utóbbiban több, mint 60.000 ember élt kriminális körülmények között, közel két hónapon át.

Egyáltalán nincsenek fotóink a nyilasok rémtetteiről, a pesti Dunába lőtt áldozatokról, a csendőrök, vagy a Zsidó Tanács működéséről. Nem készültek fotók a halálmenetekről, vagy a bújtatott zsidó személyekről, családokról. Sajnos a sor folytatható. Mindez különösen nehezen érthető, ha hozzátesszük azt a tényt, hogy az érintettek köre jelentős részben a polgári életmódot folytató városi középosztály tagja volt. Mint ilyen, jellemzően fényképezőgépet használó, afféle fotóamatőr. Hogy saját szenvedés-történetükről miért nem készültek képek, vagy ha készültek, miért semmisítették meg őket, ennek megválaszolására talán a pszichológia-tudomány vállalkozhatna. Ugyanígy kérdés, hogy a legtöbb esetben passzív ún. keresztény középosztály tagjai miért nem fotóztak az utcán, vagy legalább az ablakokból. Különösen 1944 nyarán, miközben légitámadásokat, vagy épületkárokat sokan, sok képen megörökítettek.

Az elkövetői oldal vizsgálatával is adós a fotótörténet. Nem tudjuk, hogy mi történt a Csendőrség, a Honvédség és a Rendőrség fotóarchívjaival. Készültek-e egyáltalán ilyen dokumentációk, ha igen, mi történt velük? Ugyanígy nem ismerjük a német haditudósítók teljes anyagát, egy-két sorozatot leszámítva alig van fotónk. Ugyanezen szervek tagjainak privátfotójából pedig talán egyetlen kocka sem került elő. Furcsa módon – a 4 évtizedes, szoros szovjet-magyar kapcsolatok ellenére – nem történt teljes körű kutatás a szovjet levéltárakban, múzeumokban sem. 1944/45-ről évtizedek óta ugyanazt a cca 30 db szovjet haditudósító fotót látjuk, miközben írásos forrásokból ismerjük, hogy Budapest bevételét házról-házra dokumentálták fényképezőgéppel is.

Amit biztosan tudhatunk: minden egyes ilyen fotó felbukkanásának nagy jelentősége van, épp ezért valóban jó lenne a Jalsovszky Katalin cikkében felvetett új honlapon és közös adatbázisban rögzíteni, hogy mi az a kevés, ami megmaradt. Így ez a két hónapja felbukkant angyalföldi családi fotó is ott lehetne a közös emlékezet részeként.

Barátsággal:

Tamási Miklós

Jalsovszky Katalin válasza*

Kedves Tamási Miklós!
A Magyar Fotótörténeti Társaságnak és nekem címzett írásában felvetett gondolatok közül szeretnék néhányra röviden reflektálni. 
Úgy látja, hogy a XX. századi magyar történelem eseményei közül az 1919-es magyar proletárdiktatúrát nem tudjuk fényképekkel bemutatni. Ebben téved. Az igaz ugyan, hogy a rendszerváltás óta eltelt csaknem három évtizedben ezzel a témával nemigen foglalkoztak sem a történészek, sem az írott és elektronikus médiumok, így annak fotóanyaga sem került a nyilvánosság látókörébe. Valójában, ahogy Stemlerné Balog Ilona Történelem és fotográfia című, az Osiris Kiadónál 2009-ben megjelent munkájában írja, az első világháborút követő forradalmak eseményeit nemcsak a sajtó számára dolgozó fényképészek örökítették meg, hanem a privát fényképezők is szorgalmasan kattogtatták gépeiket s így „különösen jól dokumentáltak a Tanácsköztársaság eseményei.” Az ekkor keletkezett fényképekből csupán a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára mintegy 2000, többségében eredeti felvételt őriz. A gyűjtemény egyelőre még csak „ósdi” XX. századi formában, fényképes leíró kartonok alapján kutatható.
A magyarországi vészkorszak fotográfiáival kapcsolatos hiányérzetét azonban messzemenően osztom. A hazai zsidóság kétharmadának, mintegy 500 ezer embernek a meggyilkolásáról s az oda vezető útról a történelmi katasztrófa horderejéhez mérten valóban kevés fénykép keletkezett s még kevesebb maradt fenn, bizonyos történésekről, jelenségekről pedig nem ismerünk egyetlen felvételt sem. Ennek okaira valóban nem kerestek eddig választ a magyar fotográfia történetének művelői, de bizonyára akad majd kutató, aki egy alapos forrásfeltáró, elemző tanulmányban próbál e kérdéskomplexumra kielégítő magyarázatot találni.
De addig is felsorolnék néhány nyilvánvaló körülményt – legkevésbé sem a teljesség igényével –, amely közelebb visz a probléma megértéséhez. 1944 tavaszán, nyarán, a vidéki zsidóság gettóba zárásának és deportálásának időszakában a „városi középosztályhoz tartozó, fényképezőgépet használó” amatőr fotósok többsége már ki volt kapcsolva a polgári élet mindennapjaiból – ugyanis katonai szolgálatot teljesítettek, vagy éppen munkaszolgálatosok voltak. S 1944-ben a munkaszolgálatban már nem volt lehetőség a fényképezésre. Az otthon maradottak számára sem volt tanácsos a fotózás, mert tilos volt a zsidókkal kapcsolatos kényszerintézkedések, a gettóba, gyűjtőtáborba, bevagonírozási központba hajtás, bevagonírozás és minden ehhez kapcsolódó esemény fényképezése. Ferenczy László csendőrezredes 1944. júniusi jelentésében olvashatjuk például, hogy Ungváron egy „Pálos nevezetű gépész a zsidó szállítmányokról fényképfelvételeket készített.” Fényképezőgépét elkobozták, s az ügyben a csendőrség nyomozást indított. Egy deportálás végrehajtásával kapcsolatos 1944 júniusában tartott értekezlet iratanyagában találjuk a következőt: „A tábort 50 m távolságban megközelíteni tilos” (…) Fényképezni sem a tábort, sem a beszállítást nem szabad.” 
Nincs csodálni való azon sem, hogy az 1944-es év háborús, hisztérikus légkörében „kényes” téma fényképezésére nemigen akadt vállalkozó. S aki erre vette magának a bátorságot, óvatosan járt el, mint például Feledi Sándor, aki tucatnyi felvételt készített a fővárosban zsidókat kitiltó feliratokról, illetve a magukat „őskeresztény” cégként reklámozó üzletek kirakatairól – ő kisfiát használta „ürügymodellnek”, odaállította minden objektumhoz, amelyet lefényképezett. 
Nemigen készülhettek fotók sem a gettókban, sem a gyűjtőtáborokban. Itt az érintetteknek nem volt lehetősége fotózásra, hiszen egyéb javaik mellett fényképezőgépeiket is elkobozták, amint erről több hirdetmény, rendelet tanúskodik. Kívülálló viszont sem a gettókba, sem a gyűjtőtáborokba, sem a csillagos házakba nem mehetett be. 
Ahogy az áldozatoknak nem állt módjában, úgy az elkövetőknek nem állt érdekében a történtek megörökítése. Ha a csendőrök, nyilasok esetleg mégis készítettek brutális tetteikről „emlékfotót”, ezt a háború után önvédelemből valószínűleg megsemmisítették. Ez lett a sorsa a magyar haditudósítók által készített felvételek negatívjainak is, melyeket először az ország nyugati részébe menekítettek, majd, hogy ne kerüljön az ellenség kezére, az országhatárhoz közeli Csepreg nevű falu mellett elégették – ahogyan ezt Stemlerné Balog Ilona írja már említett könyvében.
Bizonyára sokkal több felvétel keletkezett, mint amennyi ma fellelhető. S ebben a pártállami évtizedek holokausztot elhallgató politikája is bűnös. Ezért a kollektív tudatalatti tartományába száműzött nemzeti tragédia fényképeinek módszeres intézményi gyűjtése, feldolgozása több évtizedes késedelmet szenvedett s ennek következtében felvételek sokasága veszhetett el, semmisülhetett meg.

Egyébként minden elismerésem a Fortepáné, hiszen sokat tesz azért, hogy a még családi albumokban, fiókok mélyén rejtőzködő képek a nyilvánosság elé kerüljenek.

Jalsovszky Katalin

*Lásd a Facebook-poszt kommentjét

 

Kapcsolódó bejegyzések itt és itt.

A bejegyzés trackback címe:

http://mafot.blog.hu/api/trackback/id/tr2113630016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.