Képfejtés II. Egy vérbeli budapesti a Bolondok estjén
2013. január 25. írta: Mafot

Képfejtés II. Egy vérbeli budapesti a Bolondok estjén

Klösz György (1844-1913) életművének újrafelfedezése az 1980-as évek elején nemcsak egybeesett a 19. század végi építészeti örökség megmentésére irányuló civil mozgalmak megélénkülésével, hanem alighanem ösztönzően is hatott azokra. Képei azóta is visszaköszönnek könyvekből, filmekből, de az éttermek, aluljárók falairól és a szuvenír-árusok pultjairól is. Digitális változataik felkerültek a világhálóra, gyermekeink is azokat nézegetve tanulják majd, milyen városban éltek felmenőik.

Fotótörténeti jelentőségéről, imponáló karriertörténetéről kiváló összefoglaló publikációk születtek, ezért ezúttal csak néhány eddig árnyékban maradt apróbb vonással egészítenénk ki Klösz György portréját, elsősorban arra figyelve, hogy miképpen vált e német földről érkezett mester- és üzletember ízig-vérig budapesti polgárrá, milyen utakat talált az idegen város társasági körei felé. A befogadás, a tekintély és a kapcsolatok megszerzése felé vezető lépések, melyek egyben az asszimiláció kezdeti lépcsőfokai is voltak, tipikusnak tekinthetők a korban, és bemutatásuk felvillanthat valamit annak a bizonyos „olvasztótégelynek” a működéséből, ami a szélrózsa minden irányából érkező bevándorlókból egy merőben új társadalmat formált a dualizmus kori fővárosban.   

E komolynak látszó témához egy nagyon is vidám társaság megismerésén keresztül közelítünk, melyhez egy mindeddig kevesek által látott fényképalbum kínál kiindulópontot. A benne összegyűjtött fotográfiáikon jelmezes férfiak és nők láthatók. Ápolt arcú, de marcona képet vágni igyekvő urak feszítenek római légiós öltözetnek vélt rakott szoknyácskákban, szende hajadonok pózolnak antik istennők attribútumaival, pajeszos zsidók alkotnak élőképet ó- és újabb kori viseletek tarka egyvelegében. A legnépesebb csoportozat a szarvas fejfedőkkel és bunkókkal riogató ősgermánok tablója. Köztük felismerhetjük Klösz Györgyöt és feleségét, Zeller Karolinát, a kőbányai vasútállomás-főnök leányát.

 

farsangi.jpg

Az album címlapján ez olvasható: Eintracht Narrenabend 1884. G. Klösz Photograph Budapest. Ennyi elég is ahhoz, hogy némi utánjárással rekonstruálhatjuk az eseményt is, amelynek emlékét őrzi. Az Eintracht, teljes nevén Eintracht Deutsche Gesellige Verein, vagyis Egyetértés Német Társas Egylet főképp az újabban érkezettek németek és barátaik egyesülete volt, a József (nádor) téri legendás Blumenstöckl (Virágbokor) sörözőbe bejegyzett székhellyel. A „Narrenabend”, azaz „bolondok estje” pedig szülőföldjük hagyományai szerint megünnepelt farsangi mulatságuk. Kezdetben spontán maszkabálok, ekkoriban azonban már gondosan megszervezett „művészi estélyek”, melyeket mindig egy-egy vezérmotívumnak rendeltek alá.

1884-ben egy római császárkori diadalünnep mellett döntöttek. A kerettörténetet az előkészítő bizottság egy terjedelmes episztolában fogalmazta meg, melyet az aquincumi vízvezetéki felügyelőhöz, a beszédes nevű Spurius Filatorius Mamlashoz címeztek. E verses forgatókönyv alapján a triumfáló menet a Vigadó kisebbik termében berendezett, és a tekintélyes építési vállalkozó tagtárs, Neuschlosz Marcellról elnevezett „Circus Marcellibe” vonult. Ott a papság egy méretes áldozati disznó vérét ontotta – mely közelebbről inkább vörösbornak látszott. A sertést felnyitva az augorok és haruspexek örömrivalgásban törtek ki, mert a legjobb ómen tárult a szemük elé: a kolbászok már készen sorakoztak (a ropogósra sült) állat bensőjében. Ezután a cézár (Julius Gulden Ganz-gyári vezető mérnök) hitvese és annak bájos kísérete „szemet gyönyörködtető, mámorító” körtáncot lejtett. Majd villámok és mennydörgés kíséretében feltárult a szentély, ahol villódzó fények között tűntek elő az istennők és istenek élőszobrai. Volt még gladiátorjáték, állathecc, és megérkezett a legyőzött népek menete is. Köztük a leigázott germánok, akiket Klösz György vezetett. A nagylelkű rómaiak végül megkegyelmeztek nekik, akárcsak a levert zsidó felkelők maradékainak. Mi több, vendégül is látták őket a hajnalig tartó vigasságon, ahol bőségesen fogyott „borostyánkő-arany színű árpanektárból”, ami „Bieraductus”-on, vagyis „sörvezetéken” érkezett. Feltehetően a szintén egyleti tag Haggenmacher Henrik kőbányai sörgyárából.

A balgaság bölcsességének jegyében lezajlott, énekszóval, tánccal kísért karneválok számos pajkos tréfára adtak alkalmat. 1875-ben például a tudománynak szentelték a farsangot, a kutatás egzotikus népekre irányult, különösen a „madagaszkári amazonokat” vette górcső alá az úgynevezett „Vénusz-átjáró-megfigyelő-bizottság”. Mindez olykor mértéken felüli felfordulással is járhatott, erre vall, hogy 1894-ben a Vigadó vezetősége megtiltotta, hogy zöld növényeken kívül mással is díszítsék a kibérelt termet. Mentőötletként a cserepes növényekből valóságos erdőt telepítettek, melyben egy schwarzwaldi esküvőt imitáltak. Mertens fotográfus erről készült díjnyertes fényképe még az Über Land und Meer című neves stuttgarti lapban is megjelent – igaz, ott már „Svábhegyi parasztlakodalom” címen.

Klösz György, amíg korához illett az ilyesmi, a bolondozások egyik motorja volt. Az egyleti krónikában 1893-ig találkozhatunk a nevével, hol egy féktelenkedő diákegyleti csoport, hol egy bizonyos „délkeletnémet-pannóniai-dunai védszövetség” hangadójaként, máskor pedig Wallenstein hadvezér szerepében.

A Narrenabendeken kívül az Eintracht-tagok felolvasásokat, dalesteket hallgattak meg, kirándultak vidékre és persze áldoztak a jótékonyság oltárán is. Találkozóhelyeik a már említett „Blumenstökli” mellett a pesti és a budai Lövölde, a felső-vízivárosi zum Helm (a Sisakhoz címzett) vendéglő, olykor a Royal szálló vagy a VI-VII. Kerületi Polgári Kör termei voltak.

Az Eintracht 1863-ben alakult. A tagság kezdetben főképp azon szakértelmiségiek közül került ki, akiket még az abszolutizmus éveiben csirázó, s majd a kiegyezés után kibontakozó gazdasági fellendülés, a Gründerzeit lehetőségei csábítottak Pest-Budára. Az egyletei tagok a társas élet és a művelődés mellett azt is célul tűzték ki, hogy külhonban is bizonyítsák: a német nép rászolgál az elismerésre. Egyszerre szerették volna felmutatni a német nemzeti öntudat jeleit és ugyanakkor hálájukat az országnak, ahol új egzisztenciára találtak. „Német szívből magyar Éljen” – summázta egyikőjük pohárköszöntője végén.

Klösz György nem sokkal saját műterme megnyitása után, 1869-ben lépett be az egyesületbe. A magyarul még csak tanulgató, s Bécsbe visszatérő társaitól épp csak elbúcsúzó fiatalember számára nyilván ez volt a helyi körökbe való bekapcsolódás egyik legkézenfekvőbb útja, egyfajta zsilip a szélesebb vállalkozói-szakmai elit felé. A jeles mester később számos más társaság, szakmai szervezet tagjaként alakított ki szorosabb kapcsolatot a magyar közélet szereplőivel. Ahogy a magyar nyelvvel is: 1882-ben még megeshetett, hogy az addigra már befutott fényképészt kikezdték a szaksajtóban, mert németül adta fel hirdetését a lapban – mégpedig igen durva hangon, „kiirtandó német bogáncskórót” emlegetve. Jóllehet magyar tudásán később is maradt csiszolni való, de azért mégis úgy emlékezett rá egykori beosztottja, hogy „boldog volt, ha magyarul beszéltek vele”, állította: „szívben-lélekben magyarrá vált”.

Ismerve a fővárosi polgárság sajátosan összetett kulturális karakterét, pontosabb, ha azt írjuk: vérbeli budapestivé.

Sándor P. Tibor 

 

Az írás Sándor P. Tibor „Aus deutschem Herzen ein ungarisches Éljen!” című írásának rövidített változata. (Eredeti megjelenés: Budapest című folyóirat 2007. évi 9. száma)

A bejegyzés trackback címe:

https://mafot.blog.hu/api/trackback/id/tr745043031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.