Fehér kesztyű
2015. február 26. írta: Mafot

Fehér kesztyű

A Magyar Nemzeti Múzeum két fotórestaurátorát kérdeztük a szakmáról és a fehér kesztyűről.

 „A múzeumi szakembereknek fel kellene ismerniük, hogy vannak restaurátorok és Restaurátorok.

A helyes döntés életet vagy halált jelent a gyűjteményeik számára.”

(José Orraca kiadatlan irásaiból, 1974)

 

zita2.jpg

Sor Zita munka közben, Budapest, 2013. Fisli Éva felvétele

 

Fisli Éva: Mióta bánunk kesztyűs kézzel a fotókkal?

Sor Zita: Tudomásom szerint José Orraca volt az első fotórestaurátora az International Museum of Photography-nak (ma George Eastman House) 1971-ben. Ő alapította az első fotórestaurátori képzést az University of Delaware keretein belül, ahol a képzés ma is folyik. De ő alapította a Photographic Materials Group-ot az American Institute of Conservation-ban (AIC) is. Vagyis ő alapozta meg ezt a szakmát, a filozófiai, etikai hátterét, helyezte el a resturálás egyéb ágai mellett. Szóval a hetvenes évekre datálnám a fehér kesztyű elterjedését is – Amerikában.

Ormos József: Idehaza Flesch Bálint nyomán kezdtek el pamutkesztyűt húzni a fényképekhez, a volt Munkásmozgalmi Múzeum Fényképtárában pedig a nyolcvanas évek második felétől emlékeim szerint már használtuk. De azért van egy csomó munkafolyamat, amit nem lehet benne végezni... Másutt a pamutkesztyű helyett épp ezért latex vagy nitril-kesztyűt javasolnak, mert ezek vékonyabbak.

FÉ: És miért pont a fehér kesztyű terjedt el?

OJ: Azért fehér, mert nincs benne színező anyag, és ez eggyel kevesebb kockázatot jelent.

SZ: A fehér anyagon az is látszik, ha megtapad valami szennyeződés a kesztyűn.

FÉ: Ha már munkafolyamatokat emlegettünk, melyik a kedvenc munkafázisotok, munkaeszközötök?

OJ: Nekem nagy kedvencem a chromotípiák konzerválása, de amúgy a megelőző műtárgyvédelem sokkal fontosabb volna, mint a restaurálás.

SZ: Én szeretek mindenféle tisztítási metódusokat kitalálni, és agyalni jobbnál jobb tárolóeszközökön. Kedvenc szerszámom a spatulám.

OJ: Ha kitalálunk egy jó csomagolást, azzal százszor kevesebbet kell restaurálni később... Az elég borzasztó, ha visszakerül hozzád egy tárgy, amivel nem bántak jól vagy tudod, hogy most rendben van, de rossz körülmények közé kerül. Egy-egy tárgyat sokszor sokáig kell restaurálni, akár fél éves munkád is lehet vele. A statisztikákban persze a darab az darab, nem mérhető az elvégzett munka minősége.

SZ: Engem foglalkoztatnak az 1970-es években megjelenő alkotók, akik összekevertek mindenféle technikákat. Van, hogy valaki cellux-szal ragasztotta a művét, de ha én tudom, hogy hosszú távon a cellux rossz megoldás, akkor ott a dilemma: a képet vagy a celluxot kell-e konzerválnom. Egyébként egyre többször hívnak bennünket művészeti galériák is, szerencsére már figyelnek erre.

FÉ: Milyennek látjátok az „általános műveltséget” a fotók műtárgyvédelmét illetően?

OJ: Az internetnek köszönhetően kinyílt a világ és ennek van hatása.

SZ: A Múzeumi Állományvédelmi Bizottság programjába belekerült a fotóval való foglalkozás, ez felülről más súlyt ad a fotónak a múzeumi gyűjteményeken belül.

OJ: De azért bőven van még min javítani.

SZ: Igen. Én a team-munkát hiányolom. Fontos volna a kurátorokkal a kezdetektől együttműködve kitalálni a megfelelő kiállítástechnikát, a megelőző műtárgyvédelmet szem előtt tartva. Nehéz az is, ha fejlesztésre nincs keret, ha például az itthon elérhető pályázatok (így az OTKA) nem ismerik fel a technikai berendezések szerepét és fontosságát a múzeumi kutatómunkában. Ez persze nem a fotórestaurálásra igaz csak. Sokszor a restaurátor mint olyan úgy tűnik fel, mint akinek a munkája „felesleges” időhúzással, vagy pluszköltségekkel jár, mikor amúgyis alig van keret és elég idő a kiállításokra.

OJ: Igen, jó volna, ha „a nézzen ki jól” oltárán nem múlna ki a műtárgyvédelem. Egyébként az elméleti tudás itthon előrébb tart, mint a gyakorlat. Az elméleti tudásban elég nagy ugrás volt, de a munkánk technikai háttere ezzel sajnos nem tart lépést.

ormos_2.jpg

Ormos József munka közben, Budapest, 2011. Fisli Éva felvétele

SZ: Egy csomó olyan eszköz vagy anyag van, amit külföldről kell beszerezni. És ez bonyolult.

OJ: Pedig a jó eszközök behozzák az árukat és sok munkaóra restaurálást lehet megspórolni velük. Amúgy az, hogy a Nemzeti Múzeumban külön restaurátor főosztály van, az is nagy lépés volt. Máshol sokszor a restaurátorok helyzete nagyon nehéz a technikai háttér és a lehetőségek szempontjából.

SZ: Üvegnegatívok kapcsán nemrég megkerestek az egyik nagy múzeumból, és ennek nagyon örültem. Nem vagyok annak a híve, hogy csak másolatok legyenek kiállítva, de ha megfelelő körülményeket adott helyen nem tudunk biztosítani, akkor inkább ne tegyük ki a tárgyat a biztos veszélynek. Öröm, ha – mint most is – racionális magyarázattal megértetem valakivel, aki erre nyitott, hogy miért is nem, ha nem. Sajnos sokszor külső okok felülírják ezeket a döntéseket.

Arra is volt egyébként példa, hogy menet közben leszedettünk képeket vagy a terepszemle után nem adtuk kölcsön a fényképeket, mert annyira rosszak voltak a kiállítótérben a körülmények. Az is fontos, hogy nemcsak a raktár van a múzeumban, hanem átmeneti terek, kiállítótér, kutatószolgálat is, ahol a fénykép megfordul. Mindenütt ugyanazokat a környezeti körülményeket (RH, hőmérséklet, UV szűrés) kell biztosítani nekik, mint a raktárban, csak a hőfok emelkedhet pár fokot zsilipelés után.

FÉ: Akkor ezen a téren valamiféle globális szemlélet kelne el?

OJ: Igen.

FÉ: Szemléletbeli, intézményi, strukturális, anyagi szempontból miben lehetne illetve miben kellene nagyon előre lépni szerintetek?

OJ: Az eredmény volt, hogy az elmúlt öt évben a Nemzeti Múzeum Capa-vándorkiállításai kapcsán olyan kereteket, olyan ládákat, olyan mérőműszereket tudtunk használni, amelyekre szükségünk volt és kidolgozhattunk egy átfogó műtárgyvédelmi protokollt is.

SZ: Nagyon fontos volna a továbbképzés támogatása. A fotórestaurálás is fejlődik olyan gyorsan, mint a fotótechnika.

OJ: Párszor hallottam már, hogy nem a Smithsonian-ben vagyunk. De ott zajlik alapkutatás. Érdemes volna a külföldi központokba eljuttatni magyar szakembereket, illetve már a külföldi egyetemi képzést is valamiképpen lehetővé tenni a fiataloknak.

SZ: Igen, általában egyetemet végzett papírrestaurátorok posztgraduális képzésben tanulják meg a fotórestaurálást a nemzetközi gyakorlatban. Itthon a gyűjteménykezelőknek indított képzésben jelenik meg egyelőre a fényképvédelem, és idén mindketten tartottunk előadásokat az Állományvédelmi Bizottság szervezésében a megyei múzeumi gyűjtemények kezelőinek. Ezen felül én a Képzőművészeti Egyetemen tartottam órát a papírrestaurátoroknak, Józsi pedig a Fővárosi Levéltár kurzusán adott elő. Jó lenne, ha minél többen tudnák már alapfokon, hogy mi is a megelőző műtárgyvédelem, és felismernék, hogyan ne ártsanak a fényképeknek. Azzal nekünk is segítenek.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mafot.blog.hu/api/trackback/id/tr627221361

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.