Retus. Ha valami nem az, ami.
Szépek a tökéletes fotográfiák. Professzionális világítás, kimunkált póz, észrevehetetlen retus… Az élet szép – sugallják. Az igazi élet azonban sokszor azokból a fotográfiákból árad, amelyek bicegnek, leleplezik a természetességet festményszerű tökéletességbe gyömöszölni igyekvő fényképészt és modelljét. És ilyen felvételeket jócskán találunk a régiségkereskedők dobozaiban, annál is inkább, mert általában ezeket szokták otthagyni a gyűjtők. (Persze azok a fényképek is árulkodók – nagyon is! -, melyeket hibátlanra fókuszált az optika, csak azokat más szemüveggel olvassuk – de erről majd máskor.)
Mikszáth első írásainak egyikében, az 1873-ban megjelent A fotográfiák regényében már észrevette, hogy az ember életét mérföldkövekként kezdik kísérni a fényképek. Akkor még csak bő évtizede fényképezkedtek tömegesen az emberek az olcsó vizitkártyának köszönhetően, de már jól érzékelhető volt az szokás – amit majd az amatőr fényképezés elterjedése halványít el lassanként –, hogy különböző életkorokban és életünk fontos eseményeinek idején megörökíttetjük magunkat.
Az első stáció a csecsemőkor.
A fényképezéskor beállított póz a kultúra világképét tükrözi. Az 1860-as évek fényképei a családi érzés intenzitásának kiscsaládon (ún. nukleáris családon) belüli növekedéséről, a gyermek családon belüli szerepének növekvő fontosságáról, a gyermekközpontú családszemlélet uralkodóvá válásáról tanúskodnak. A családi fényképek középpontjában a gyermek áll – gyakran magas posztamensen ül valamelyik szülő támogatásával–, ő a család büszkesége. A gyermek emancipálódásának jele, hogy egyre gyakrabban önálló portré tárgya is. Egyedül, a család nélkül általában négy-öt évek kor körüli és nagyobb gyerekek tűnnek fel a fotográfiákon, csecsemők viszonylag ritkán. Ennek egyik oka minden bizonnyal a nagy gyermekhalandóság volt. A múlt század közepén még minden száz újszülött közül 15 az első életévében meghalt.
A kis jövevényről gyakran már csak post mortem kép készítésére volt mód – bár ez nálunk nem volt olyan elterjedt szokás, mint Amerikában vagy német nyelvterületen. A később elhalt kicsiről készült kép pedig nem csak a kedves arcvonásokat őrizte, de a fájdalmat és életben tartotta.
Az 1860-as években még nem a saját magunkról is ismert, pucéran hasalós felvételek terjedtek, azok majd csak a századfordulótól lepik el a családi albumokat jelezve azokat a gyermeklét felfogásában bekövetkezett változásokat, melyek a gyermekbútorok, gyermekirodalom megszületésében is megnyilvánultak. Az 1860-as években a babák felöltözve, esetleg védenivaló lényüket hangsúlyozva, meztelen talpacskákkal, ritkábban pusztán ingben, meztelen vállacskáikat feltárva néznek a lencsébe, s a felnőttekéhez hasonló pózba szorítva igyekeztek mozdulatlanul tartani őket.
A csecsemőkről nem csak azért volt nehéz portrét készíteni, mert nem méltányolták a kamera mozdulatlanság – igényét, hanem azért is, mert ülni sem tudtak. A családi képen természetesen fogták őket a szülők, illetve, ha a testvérekről vettek fel csoportképet, valamelyik nagyobb gyermek állt a kicsi mellé. Az önálló portrékon ideális esetben gyermekfotelbe ültették a babát, ha az nem tartozott a műterem berendezésérhez – s a legritkább esetben tartozott –, a nagy karosszék karfának támasztották, odakötözték a székhez, vagy, hogy a trónolásra még képtelen csecsemő le ne bucskázzon, hátulról, a fotel mögül őrködött felette a mama.
Ez abból a szempontból is hasznos volt, hogy így könnyebb volt mozdulatlanságra bírni a babát, aminek anyagi vonzata is lehetett, hiszen a bemozdult arc élvezhetetlenné tette a képet, s esetleg meg kellett ismételni az egész fényképezési procedúrát. Hogy ez milyen embert próbáló tevékenység volt, arról számos írás, karikatúra, sőt beállított, humoros fénykép is tanúskodik. A „modell” mozgékonysága miatt az 1870-es években felmerült a fényképészek részéről az az elképzelés is, hogy német mintára az állat- és gyermekfelvételekért a bemozdulás veszélye miatt felárat számítsanak.
Számos felvételen látszik az őrködő mama. A fotográfus ügyességén múlt, hogy szerencsés beállítással mennyire tudta elterelni róla a figyelmet. Van, hogy a posztamens tetején ülő baba mögött remekül látszanak a szoknya redői, de a kicsi elhelyezése, a jól elhelyezett díszlet szinte teljesen eltereli róla a figyelmet, s csak az veszi észre a „biztonsági őrt”, aki keresi.
Van, hogy a posztamens mögül óvakodik ki egy kar, máskor épp csak véletlenül belóg a képbe egy készenlétben lévő kéz a viszonylag stabil helyzetbe helyezett gyerek mellett.
Végszükség esetén a század közepének nagy karriert befutott újítása, a retus olvaszotta össze a fotellal, tüntette láthatatlanul őrködő angyallá a háttérben guggoló anyát. S ha sem a beállítással, sem a retussal nem akart bíbelődni a fotográfus, egyszerűen letakarta a mamát egy lepellel, úgy ültette ölébe az egyéni portré izgő-mozgó modelljét.
Erről a gyakorlatról rántottuk most le a… leplet.
Tomsics
