"A vita nem mindenki számára jelenti ugyanazt. A kiművelt, higgadt elmék számára izgalmas játék, melynek célja az igazság feltárása, a kusza és fegyelmezetlen elmék számára csata, amit meg kell nyerni, még ha az igazság bele is pusztul.”
E hálón talált, tetszetős mottót egy néhai amerikai esszéistától kölcsönöztem, aki a disputák csöppet sem semleges világát jellemezte így, és elég régen élt ahhoz, hogy az igazság szót egy mondatban kétszer is emlegesse. Hogy mégis helyénvalónak tartom Crane urat idézni, annak két oka van; új rovatunkban higgadt és nyílt disputát szeretnénk kezdeményezni olyan, a fotográfiai közéletet is érintő kérdésekről, melyeket nem könyvtárak vagy archívumok mélyén – esetleg másutt – , hanem nyílt szakmai fórumo(ko)n gondolnánk érdemesnek megvitatni. A játékról pedig (ez az igazság) nem kívánunk lemondani.
Az alábbiakban Stemlerné Balog Ilona Szarka Klára felvetésére írt válaszát közöljük. A szövegben a vintage copy helyett mindenütt a vintázskópia szót alkalmazzuk. A vitaindító cikk itt érhető el.
– f –
A Szarka Klára által felvetett kérdésekhez fűznék néhány gondolatot. Elöljáróban a vintázskópia meghatározását kellene tisztázni. Általános múzeumi felfogás szerint vintázskópiának tartjuk azt az eredeti negatívról a felvétellel nagyjából egy időben készült másolatot, amelyet a szerző valamilyen módon jegyzett, autorizált (pl. szignált, bélyegzett). Ez a meghatározás persze a gyakorlatban alkalmazva több sebből vérzik.
Először is bevezetném az eredeti fénykép fogalmát, ami esetenként azonos lehet a vintázskópiával, de hiányzik róla a szerző szignója, bélyegzője. (Pl. a közelmúltban megvásárolt Capa-press printek, illetve vintázsnak tekintett képek között is van néhány, amelyről hiányzik a bélyegző, de tudható, hogy Capa felvétele és egykorú a szignált másolatokkal). A magam részéről tehát nem tulajdonítanám a vintázs meghatározásból kizáró feltételnek a szerző általi autorizálást, főleg bélyegző-lenyomat esetében nem. Pályafutásom alatt ui. nem egyszer láttam egy-egy eredeti, a felvétellel egykorú fénykép hátlapján két fényképész bélyegzőjét, vagy máskor más módon derült ki, hogy nem annak a felvétele, akinek a neve szerepel a képen vagy a verzón. Előfordult, hogy neves fotográfustól – a két világháború közötti időből való – negatívokat vettünk az 1960-as években, a nagyításokat a múzeum fényképészei készítették, a képeken mégis az ő bélyegzője szerepel, mivel azt átadta nekünk és felhatalmazott rá, hogy a képeire rányomjuk. Ezeket a nagyításokat eredetiknek tartom, de kétségkívül többre értékeljük az egykorú, kivált a saját nagyításokat.
Véleményem szerint eredeti kópiának kell tartanunk minden, az eredeti negatívról később készült korrekt másolatot is, amelyek hitelesen jelenítik meg az adott képi tartalmat.
Ha azonban ez így van, akkor mennyire jogos a megkülönböztetés az eredeti egykorú, és a vintázskópia között, hiszen mindkettő műtárgynak tekinthető? Az eredeti egykorú fénykép ugyanúgy a felvétellel egy időben, hasonló papírra és technikával készült, mint a szerző által autorizált, ezért akár a vintázs-minősítésnek megfelelő kópia is lehet, hiszen ugyanúgy aurája van, esetleg korabeli felhasználására utaló adatokat hordozhat a hátlapján.
Mitől tartunk egyáltalán műtárgynak egy fényképet egy történeti archívumban? Elsősorban képi tartalma miatt, azért, amit, ahogyan megörökít, megjelenít. (Itt most nem beszélünk a technikatörténeti szempontból fontos, ezért szintén műtárgyként kezelt fotográfiákról). Ha a szerző szignálta, annál jobb, ha egykorú a pozitív és magán viseli a felvétel korára jellemző másolási technikák jellemzőit, annál fontosabb.
Adódik a következő kérdés, lehetnek-e műtárgyak az eredeti negatívok? Ha a vintázskópiák felől nézzük a negatívokat, akkor azok csak nyersanyagok, de ha nincs vintázskópia, akkor a negatív a képi tartalom őrzője, és ha fontos a képi tartalom, akkor a negatív a műtárgy, és a mai nyersanyagra készített korrekt másolat a hiteles kép.
Szarka Klára említette a kiállításokon látható, alig élvezhetően kisméretű vintázsokat. Én sem gondolom, hogy akár Kertész, akár Kinszki kisméretű képeit kiállítási daraboknak tekintette volna, mégis azt hiszem, helyük van, mint eredeti, egykorú képeknek, az akkori papír- és másolási technika megmutatására a kiállításokon, de mellettük ott kell szerepelniük a képi tartalmat korrekten és élvezhető méretben bemutató későbbi nagyításoknak is.
Abban is teljesen egyetértek Szarka Klárával, hogy mivel a vintázskópia fogalma meglehetősen új keletű – emlékeim szerint az 1980-as években kezdtük használni – , a fotográfia korábbi korszakaiba visszavetítve többnyire értelmezhetetlen. A fotográfusok általában valamilyen céllal készítettek felvételeikről kópiákat, ha kiállításra, akkor például az 1930-as, 1940-es években 30x40 cm-es fényes brómezüst zselatinos papírra, korábban különböző nemes eljárásokkal. Egy negatívról gyakran több ma vintázsnak tekinthető kópia is készült; példaként Kerny Istvánt említem, aki többször visszatért később is 1915-ben felvett, cigányokat ábrázoló negatívjához.
Cigányok. Fotó: Kerny István, Korpona, 1915
Üvegnegatív, 9x12 cm, a teljes negatívról készült másolat
Cigányok, Fotó: Kerny István, Korpona, 1915
(Az eredeti negatívról másolt részlet, retusált. Ezt többször, több helyen közölték az 1920-as években.)
Zselatinos ezüst papírkép, 13x10,5 cm, 22x17cm-es kartonon
A Cigányok későbbi (valószínűleg az 1930-as években készült) változata.
Zselatinos ezüst, színfürdővel ellátott, színezett papírkép
(A Cigányokról egyébként Kerny guminyomatot is készített, amellyel 1921-ben díjat nyert. L. Szőllősy Kálmán-Csörgeő Tibor dr.: Képmódosító eljárások, Budapest, 1965. 9-32.o., Fotóművészeti Hírek, 1922. 7.sz.76.)
Ez akkor most mind vintázs, vagy – mert nem a felvételhez közeli időpontban keletkeztek –, a későbbiek nem?
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzött eredeti – a fenti meghatározás szerint vintázsnak is minősíthető – fényképek nagy része újságok sajtóarchívumaiban maradt fenn. Ezek a képek azonban arra célra készültek, hogy nyomtatásban közölhetők legyenek, nem kiállításra szánták őket…
Úgy látom, a vintázskópia esetében kicsit átestünk a ló másik oldalára. Az eredeti illetve a vintázskópia kritériumainak mindenben megfelelő fénykép természetesen különleges érték, a piac ezeket a képeket magasan árazza, de a (történeti) múzeumok számára nem biztos, hogy ez az elsőrendű kérdés. A vintázs fogalmát szerintem a kifejezetten művészi értékű, illetve neves fotográfusok felvételeinél lehet használni, ahol a szerzői szándék megvalósulása lényeges. Visszavetíteni az időben minden muzeológus, kurátor, művészettörténész számára nagy felelősség, az adott korszak fotográfiájának, illetve a szerző munkásságának alapos ismerete szükséges hozzá. Meg némi intuíció…
Stemlerné Balog Ilona
