Három kicsi, kopott, amatőr fényképező által felvett celloidin képet találtam pár éve egy fővárosi antikváriumban. A fotográfiákat valószínűleg az Erzsébet-híd – a felvétel készültének idején még arctalan, semleges, topográfiai nevet viselő „Eskü téri híd” – építése miatt lebontott Hal tér keleti oldalát határoló házának (második emeleti, Duna utcára is néző) saroklakásából készítette egy lakó. Két, azonos méretű, 8,2 x 11 cm-es, egyforma kartonra kasírozott kép valószínűleg azonos időben, mint a hátlapra kézzel írt dátumból tudható, 1897. október 22-én készült. Az egyik Pest legrégibb lakóházát, a Zsigmond-korinak tartott Küttel-házat örökítette meg közvetlenül a bontás előtt, a másik az ablakból korábban sosem látott, a szemben lévő házsor által eltakart Gellért-hegy látványát örökítette meg. A harmadik, méretét tekintve az előző kettővel azonos, de kasírozatlan felvétel fél évvel későbbi, 1898 áprilisában készült, s már a régóta a kofák „laktanyájaként” túlélő középkori Küttel-háznak is csak téglahalom és bontási iroda által jelölt hűlt helyét mutatja.

Természetesen a történész méltányolja a képek konkrét, adatokra, tényekre lefordítható értékét. Először is ott a pontos dátum, ami fontos adalék a Belváros 1894 nyarán, a plébániaépület lerombolásával megkezdődött pusztulásának kronológiájához.  (Ez miért jó? Segít más fényképek felvételének időpontját meghatározni.) 

Ugyanakkor bepillanthatunk magába a bontási folyamatba, annak infrastruktúrájába. Látjuk a „házlebontási iroda” s a tér másik oldalán a híd építésvezetőségének barakkjait, a szétválogatott gerenda és téglahalmokat, az épülettorzó mellett várakozó lovas kocsikat; a munkásokat, a templom melletti, alig húsz évvel korábban épült ház bontásán dolgozó csákányos férfiakat és parasztruhás sitt-hordó asszonyokat.

A romokon zajló élet jelei már a látható dolgok rögzítésén túli gondolatokra késztetnek. A földön ülő kofák a halász céh Pest legjobb vizét adó, Fischer Rézinek becézett Halászlány kútja mögött, az egykori piac és a már eltűnt ház földszintjén működött kofakávéház hűlt helyén traccsolnak, s az épülő híd alapjának ásott gödröt övező palánk résein leselkedik valaki. (André Kertész sok palánkot láthatott gyermekkorában a folyamatosan épülő fővárosban. Emlékszünk a Leskelődőkre?) Nézzük a részletet:

Az egyik felvételhez a fényképező a Gellért-hegy felé irányította kameráját, s megörökítette – saját döbbenetét. A szemben állt ház helyett a hegy uralja a kilátást. Az egykori mikrokörnyezet, a szűk belvárosi terecske a halpiaccal eltűnt, és helyette egy a törzsökös pesti számára idegen világ, mint egy színpadi kulissza tolakodott be az ablakon.

Thurzó Gábor A Belváros vidéke című életrajzi regényében leírja, hogy a családdal tett ritka gellérthegyi sétákra úgy készültek, mint egy távoli, idegen városba való utazásra. A pestieknek jelentős része pedig soha nem ment át Budára. Ágai Adolf egyik, a Magyarország és a Nagyvilág hasábjain megjelent írása jól példázza azt, mennyire idegenként nézett farkasszemet egymással az 1870-es években Pest és Buda. A történet több évtized fogadkozásait meséli el, hogy Budán lakó barátját életének jeles eseményein – mindig majd a következőn – meglátogatja.

(Egy szépíró számos történetet kanyaríthatna a három fénykép köré. Mint

1. romantikus: régi patríciuscsalád utolsó sarja a családi otthon ablakából felvett képekkel örökre Amerikába távozik

2. realista: a modern idők lovagja, az építési vállalkozó felméri az ingatlan lehetőségeit, feleségül veszi a tulajdonos lányát, hatalmas bérházat épít, s a képeket irodája falára akasztja.

3. naturalista: a szocialista aktivista a pártlap számára lefényképezi a bontócsákányos tót munkások munkakörnyezetét, s az építőmunkások sztrájktanyáján beleszeret egy sitt-hordó lányba, és beszervezi.

4. rémregény: az egyik lebontott ház pincéjében befalazott fiatal nő csontvázára bukkannak, amit a szemben álló ház egyik béna lakója vesz észre az ablakból. Lefényképezi, s a képeket a néma szolgálóval elküldi a rendőrségre.)

 A történésznek nem tiszte, hogy eldöntse, vajon a fényképező karját a veszteség döbbenete zsibbasztotta-e vagy épp a lelkesedés, a jövő születésének izgalma duzzasztotta. Akármit érzett, azt a változás váltotta ki. E kis amatőr fényképek nagy értéke, hogy az átalakulást ragadják meg, lehetőséget adnak arra, hogy elgondolkodjunk és megértsünk valamit abból, mi játszódhatott le a belvárosi polgárban a főváros provinciális kisvárosból európai méretű és szépségű nagyvárossá alakulásának idején.

 Ezt az életérzést így fogalmazta meg épp e fényképek születésének idején, 1897-ben megjelent, Kocsin és gyalog című könyvében Salamon Ödön:

„Az átalakulás korszakát éljük. Nekünk jutott az a szomorú szerep, hogy a régi korszakból átmenet gyanánt szolgáljunk a jövő századba, abba az időbe, amelyben minden társadalmi probléma, minden vívmány és minden találmány átszűrődött, megállapodott, kész és egész lesz.” 

Tomsics Emőke

 (A képeket ma már a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi.)