Robert Capa 1948 őszén néhány hetet Magyarországon töltött. Hazalátogatása során nem csupán fényképezett; élményeiből cikket írt, amit 1949 novemberében közölt az amerikai Holiday magazin. Bár a szerző elsősorban fotográfus volt, a negyvenes évek végén több fényképes útibeszámolót is írt, leginkább vonzó európai turista-paradicsomokról. A Budapesti beszélgetés mindenképpen kivételnek számít írásai közt, hiszen saját, a harmincas évek elején elhagyott szülőföldjéről szól, ami ráadásul egyre kevésbé tűnt vonzó úticélnak. A hidegháború hajnalán játszódó félfiktív-féldokumentatív történet - sok egyéb mellett - épp a hazatérés lehetetlenségéről szól. Ebből közlünk most egy részletet.

Kommunista gyónás

A kormányzat egy újfajta iskolát alapított, amit „népi kollégiumnak” hívnak. Ide minden fiút vagy lányt felvesznek, csak tehetséges és szegény legyen, itt ehet és alhat is. Úgy döntöttem, a Színművészeti Kossuth Kollégiumába megyek, ahol a leendő színészek, rendezők és operatőrök laknak.
Korán reggel érkeztem oda és érdeklődtem a munkarend felől. Voltak páran, akik épp darabot próbáltak, mások a könyvtárban ültek, az egyik osztály pedig egy gyűlést tartott éppen, amiről a fiatal igazgató azt mondta: „kritika- és önkritika-gyakorlás”. Az önkritika a kommunista vallás gyónása, de minden különösebb nehézség nélkül bebocsáttattam. A gyűlést az egyik hálóteremben tartották. A fiúk és lányok 18 és 25 év között jártak és elég volt egyetlen pillantás, hogy lássam, 18 évvel korábban bármelyik fiú lehettem volna én is. Röviden elmondtam nekik, ki és mi vagyok, ők pedig folytatták az önkritikát, csöppet sem zavartatva attól, hogy fényképezek. Körben ültek az ágyakon. A szoba közepén egy asztalnak támaszkodva állt a csoport vezetője, egy huszonhat év körüli férfi, aki a moderátornak látszott.
Először egy húsz év körüli lány beszélt. Fiatalon ment férjhez, mondta. Nem szerette a férfit, csak azért ment hozzá, hogy biztonságban legyen és színészetet tanulhasson. Most, négy év házasság után felfedezte a férje igaz értékeit és beleszeretett. Mindent bevallott neki, mire a férfi azt mondta, kezdettől fogva tisztában volt az érzéseivel, de bízott benne, hogy egyszer megszereti majd. Most, színésznőként, mondta a lány, a munkájában is elkezdett igaz érzelmeket felfedezni. Azt kérdezte a többiektől, mit gondolnak róla most.
Egy nagyon fiatal lány szólalt fel először és nagyon kategorikusan azt mondta: „Aki szerelem nélkül megy férjhez, olyan, mint az utcalányok.” Majd hozzátette, mindig úgy érezte, hogy a lány sosem táplált valós érzelmeket a társai vagy a népi kollégium iránt és csak érdekből csatlakozott hozzájuk. Egy fiú is fölemelkedett és azt mondta, a lány szerinte is sznobként viselkedik, túl nagyra van magával, a többieket semmibe veszi. Egy harmadik erre azt mondta, lehet, hogy a lány nem túl barátságos, viszont nagyon jó színésznő. A férfi az asztalnál ekkor közbelépett: burzsoá társadalmakban nagyon sokan házasodtak pénzért, mondta, és ha már jó irányba fordult, akkor nem kellene most a lány szemére vetni, mit tett. Az, hogy hajlandó volt beszélni erről, azt mutatta, hogy változni akar, vagyis van remény, hogy fejlődni fog, és minden esélye megvan, hogy hasznos tagja legyen az új társadalomnak.
A következő önkritikus egy csöndesnek látszó fiú volt. Nehezen kezdte el, és nagyon halkan beszélt. „Katolikus vagyok” – monda „és nem számít, mennyit tanultam a marxizmusról, nem tudom elfogadni a történelmi materializmust.” Ezért volt nehéz az elvtársaival beszélnie és ezért különült el tőlük.
Megint a nagyon fiatal lány volt az első, aki ridegen felszólalt. Ő mindig is úgy látta, hogy a fiú kétszínű, és csak a szobáért és az ellátásért csatlakozott hozzájuk. Egy másik erősködött, hogy a fiú biztosan sosem igazán komolyan próbálta megérteni a történelmi materializmust. A moderátor azt mondta, kétféle katolikus létezik, és ha a fiú igazi hívő lenne, legalább progresszív lehetne, és mint olyan, elfogadható volna. De legalább maradjon őszinte és nyílt, és mindig álljon ki az elveiért.

Oldal a a Holiday magazin 1949. novemberi számából.  Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

Csehovi hősök

A gyűlés két óra hosszat tartott, és engem egyre jobban zavart a vallomások és vádaskodások áradata. Összecsomagoltam a lámpáimat és megpróbáltam kisettenkedni, de a moderátor megállított és megkérdezte, nem csatlakozom-e a gyónáshoz. Erre azt feleltem, én egész életemben magamnak tartottam meg a magánéletemet, és ha már, akkor egy embernek szoktam beszélni róla, de soha nem tíznek. Ugyanakkor, mondtam, nagyon jól el tudnám képzelni, hogyha ez itt 18 évvel ezelőtt történik, én is szabadon vallanék vágyaimról, elmondanám, hogy mennyire szeretnék egy új kék öltönyt, vagy, hogy én akarok Magyarország legjobb focistája lenni. Kegyesen elbocsátott azzal, hogy a szocializmusnak futballjátékosokra is szüksége van és hamarosan mindenkinek lesz majd kék öltönye.
Félóra múlva ugyanezeket a fiúkat és lányokat figyeltem, ahogy egy Csehov-darabot próbálnak.
Csehov hősei vallomásos ifjú forradalmárok a javából. Nekem ekkor úgy tűnt, fiatal barátaim több igaz érzéssel játszották a maguk 19. századi rebellis hasonmásait, mint amilyen jámbornak mutatkoztak az imént önkritikát gyakorolva a hálóteremben.
Egy csinos lány, égő, sötét szemekkel, az ajtóhoz vezetett és felajánlotta, hogy elkísér. Nagyon szegény családból jött, színésznő akart lenni, és jó kommunistának tartotta magát. Volt most egy kis problémája. Az iskola egyik legjobb diákja volt és állami ösztöndíjat kínáltak neki, hogy tanulmányait külföldön folytathassa. Választhatott Moszkva – vagyis egy szigorúan öt évre szóló ösztöndíj-lehetőség –, és a Nyugat vagyis – időbéli megkötés nélkül – London vagy Párizs között. Minden egyes alkalommal, amikor alá akarta írni a jelentkezését, magában ismételgette: „Moszkva, Moszkva, Moszkva”, de amikor felkapta a tollat, valahogy mindig Párizsra állt a keze. Elmondtam neki, hogy jártam már Moszkvában, nem is volt rossz, lenyűgöztek az ottani diákok, de az én tollam is Párizst írta egész életemben.

(Fisli Éva fordítása)

A teljes szöveg elérhető a Robert Capa / Mozgásban című kiállításon.