"A vita nem mindenki számára jelenti ugyanazt. A kiművelt, higgadt elmék számára izgalmas játék, melynek célja az igazság feltárása, a kusza és fegyelmezetlen elmék számára csata, amit meg kell nyerni, még ha az igazság bele is pusztul.”
E hálón talált, tetszetős mottót egy néhai amerikai esszéistától kölcsönöztem, aki a disputák csöppet sem semleges világát jellemezte így, és elég régen élt ahhoz, hogy az igazság szót egy mondatban kétszer is emlegesse. Hogy mégis helyénvalónak tartom Crane urat idézni, annak két oka van; új rovatunkban higgadt és nyílt disputát szeretnénk kezdeményezni olyan, a fotográfiai közéletet is érintő kérdésekről, melyeket nem könyvtárak vagy archívumok mélyén – esetleg másutt – , hanem nyílt szakmai fórumo(ko)n gondolnánk érdemesnek megvitatni.A játékról pedig (ez az igazság) nem kívánunk lemondani.
Az alábbiakban Miltényi Tibor hozzászólását közöljük. A vita korábbi írásai itt, itt, itt, és itt érhetők el.
- f -
Fotóművészet és vintázs
A beszélgetés eddigi lényege számomra röviden a következő: a vintázs az 1980-as években kreált, tisztán spekulatív műkereskedelmi segédkategória, mely pusztán ritkasága okán rendel anyagi értéket egy-egy megfakult, elkopott, sokszor miniatűr kontaktkópiának, mely vélhetően (!?) a szerzőtől, vagy legalább abból a korból származik, amikor a kép született.
Igen, így működik a biznisz, ez a pénz és a befektetés logikája! A fotó természete viszont nem ez, a művészi szándékú fotónak pedig különösen köze nincs ehhez – véleményem szerint legalább. Mivel csak ez utóbbi kategóriához értek valamelyest, így kizárólag a fotóművészet és a vintázs kapcsolatához kívánok hozzászólni.
A fotóművészeti vintázs egy speciális és ritka esete, amikor a művész utólag manuálisan belenyúl a képbe, azaz valamilyen képzőművészeti kiegészítést eszközöl. (Hirtelenjében Miroslav Tichy vagy Vető János egyes képei jutnak eszembe pregnáns példa gyanánt.) A dolog itt egyszerű, a fotóból képzőművészeti műtárgy lett, amiből csak egyetlen autentikus vintázskópia létezik.
Fotó: Miroslav Tichy
E kivételszámba menő eseteket leszámítva, minden művészfotónak van egy ideális kiállítási mérete, egy tökéletes tónusvilága és élességi foka. Ha bármelyik hibázik a három közül, a fotó nem szólal meg, vagyis esztétikailag halott tárggyá degradálódik.
Ki dönti el egy kép ideális paramétereit? Kényes kérdés; nyilván a művész gondolhatnánk, de ez egyáltalán nem biztos. Láttam például kb. két évtizede egy olyan Cartier-Bresson kiállítást, ahol a vélhetően személyesen autorizált képek szürkék és életlenek – azaz esztétikailag halottak – voltak, óriási csalódást okozva érzékeny lelkemnek. Azután pedig emlékszem egy olyan Hórusz Archívum-kiállításra ahol az eredeti, parányi kópiákat fürkészhettem, majd pedig egy olyat, ahol ugyanezen képek tökéletesen kivitelezett, méteres digitális printjeivel találkozhattam. Ez utóbbi óriási élmény volt: végre előtűntek e csodavéletlenek rejtett trükkjei is!
Szóval én azt mondanám, hogy a művészi szándékú fotó ideális paramétereit nem annyira a művész, mint inkább egy külső, ám abszolút kompetens tekintet, egy szakértő-esztéta tudja leginkább helyesen meghatározni. Az ő felelőssége, hogy mindent kihozzon a remekművekből – pl. a Cartier-Bresson képekből –, még azt is, ami talán nincs is bennük... Az esztétikai érték felől nézve – azaz az egyetlen dolog irányából, ami számomra igazán számít – ez tehát a fotóművészeti vintázskópia egyedüli és igazi értelme.
Hogy azután ezzel mit tud kezdeni a piac, a kattant gyűjtők meg az üveges tekintetű befektetők? Hát arról fogalmam nincsen, és egyáltalán nem is érdekel. Nem a lényeghez tartozó szempont ugyanis.
miltényi tibor
