Bass Tibor fényképezte leggyakrabban Rákosi Mátyást, azonban 1953-ban mégsem kerülhette el a börtönét. Mi volt a vád ellene? A hungaricana szerint "tiltott határátlépés" archives.hungaricana.hu/hu/lear/216795/?query=SZO%3D%28bass%20tibor%29 Lehet, hogy azért akart volna disszidálni mert éppen ekkor született meg leánya Katalin?
Nagyon érdekes! De. (itt építő kritika jön)
Kicsit unalmas már, hogy mindenhol a városfényképészekkel foglalkoznak, illetve Klösz és Mai manó a mérce.
Portréfotósok a XIX. század korábi szakaszában óne. Pedig volt egy jópár remek műterem, azokkal is lehetne foglalkozni, esetleg példákat hozva a közgyűjtemények anyagából.
Remek indítás volt Szarka Klára részéről Crane urat szemünk elé citálni, bár igazsága őt, magát is utoléri, mert bölcseletét épp úgy kiforgatják a kiforgatók, mint bármi mást, a komolyan vevők meg épp a szódobálók által statisztikailag igen magas szinten érthetetlenségre kárhoztatnak.
Crane mondata a disputáról eléri, sajnos, a szerkesztőket is, akiknek érdek-szempontjain (akár csak pl. szerzői klientúra-építés), presztizsfilterein, na és más, egyéni gyarlóságain a nyilvánosság elé tárandó vélekedések átszűrődnek, így amíg emberi világ a világ, a cranei igazságnak gondolkodásbeli viselkedésünket véglegesen megtisztító konzekvenciái nem lesznek.
Az emberi létezés kognitív szférájában a legolcsóbb kaland a szóváltás, a beszélgetés, ami nagyon sokakat vonz és kielégít. Ám abból ritkán kerekedik ki valami maradandó érvényűen épületes. A szóváltásokban a fogalmak definícióját lebegtetik, ezt részben tudatlanságból, részben azért, hogy tetszőleges irányban lehessen tromfolni, gondolati látszatokat kelteni, döfni velük, hogy megkerülve a véleményt magát, a vitatkozni merészelő pszichéjét lehessen támadni.
A második szinten van a tudás kalandja, a már létező tudás tanulás útján való átvétele és továbbhalmozása, ami még mindig nagyon sokakat, de a szívesen beszélgetőknél jóval kevesebbeket vonz. Ez már rendszerezést igényel, és elfogadott tényekhez való igazodást, érvelést szolgáló szellemi építkezést.
Fontosságát tekintve e második szintnek is fölötte van az értés kalandja, ami fáradságos elmetornát, logikai adottságot és következetességet igényel: értelmi körültekintést, érvényben lévő tények és fogalmi definíciók merész felülvizsgálatát.
Ha e harmadik szinten, aszkétikus elvetemültséggel forgatjuk eszünk kerekét, és reményt fűzünk ahhoz, hogy talán érdemes egy konvenció- és működésképes fogalmi valóság puszta lehetőségét kimunkálni és a jövőnek hátra hagyni, akkor mindenek előtt sajátmagunkkal kell vitába bocsátkoznunk, saját vélekedéseink és ítélkezéseink öröklött és ifjúi hévvel sebtében összeeszkábált mechanizmusát kell szemügyre vennünk, ím már érettebb fejjel. Szocializálódásunk során közhelyektől hígult, funkcionálisan keresztül-kasul hurkolt, megelőlegezések vakfoltjaitól gödrös fogalom-terepünket tisztába kell raknunk. Próbálkozni vele legalább is.
Én magam, igencsak szerény tárgyi tudással, ám a logikát piedesztálra emelve és a gondolkodást becsületbeli ügynek tekintve megadom, amivel magamnak tartozom: igyekszem fogalmi hálómat finomra és kócmentesre szőni, és e szerint merülök fárasztó (Crane úr szerint hiábavaló :-) és a meg nem értést kockáztató szellemi kalandokba.
Itt van tehát nyomban kérdésem a kérdésre (Lehet-e a fénykép műtárgy?): Mi az, hogy műtárgy? Pontosabban: műtárgy, milyen értelemben?
Ugyanis a művészetre alkalmas kifejezési formák létében két szál szövődik párhuzamosan: az eredményei és a története. Ezeket nagyjából elkülönülten két intézmény szolgálja/szolgálná (néha összegabalyodva is)
1. a múzeum
2. valamint a befogadókat az alkotók friss impulzusaival elérni és szellemileg táplálni kívánó fórumok: kiállító terek, kiadványok, még a kerekasztalok is.
Műtárgy alatt egészen mást kell értenünk itt meg ott.
Ha esztétikai irányból közelítünk, a fotó szellemi és érzéki üzeneteket hordozni képes virtuális matériája kerül előtérbe, ám emellett igen fontos az a matéria is, ami a fotó tárgyi voltát adja. Csak nem egészen úgy, ahogy a történeti múzeumokban. Fotókiállításainkon gyakran tapasztalni, hogy ez a kétféle matéria nincs szinkronban egymással, illetve, hogy a vintage valahogy mégsem eléggé műtárgy: koszos, gyűrkélt, fáradt. De másról is szó van, amikor a műtárgy voltot vizsgáljuk. Megszoktuk, hogy a klasszikus, valóságos anyagok megformálása útján született ábrázoló alkotások (pl. festmények, iparművészeti tárgyak stb.) korlátlan közelítést engednek meg (nagyítóval is igaz struktúrát mutatnak), a fotónál viszont gyakorta kiürül a látvány, ha közelítünk: elérkezünk a felbontás illuzórikus birodalmának határára, az ábrázolt dolgok virtuális entitása lelepleződik, érzéki hitele semmivé lesz, a kép szétesik. Ez az u.n. vintage eredetikre is igaz lehet. Az ilyen műtárgyak nem igazán műtárgy-értékűek az ábrázoló művészetek hagyományos követelményei szerint, mert esztétikai szuverenitásuk könnyen – két-három közelítő lépéssel - kikezdhető.
Mindennek a történeti gyűjtés felől közelítve nincs jelentősége, mert ott nem játszik lényegi szerepet az érzéki hatás, a tárgy értékét történeti referenciák adják: az, amit tudhatunk róla vagy alkotójáról, hajdani szerepéről, amit tanultságunk, civilizációs értékrendünk becsülni késztet.
A vintage-volt pusztán technikai tényei mellett elengedhetetlen tehát rákérdeznünk, hogy valamely bizonyos kép esztétikai értéket (is) vagy netán csak történeti értéket képvisel. Az esztétikai szempontból szegényes kivitelezésű fotókópia történeti szempontból képviselhet igen magas, más kópiával nem kiváltható eszmei/történeti értéket, ami természetesen átsugárzik a műkereskedelmi értékek szférájába. Az esztétikai értékeket közvetítő kiállításon azonban az új, friss kópia néha többet ér. Művészi üzeneteket közvetítő fotókiállításon sznob lihegés vakon hajtogatni, hogy ez vintage!, ez vintázs!, mert a hajdani kópiákat tónusviszonyaikat illetően óhatatlanul megviseli az idő, a rég elhunyt szerző talán, ha tehetné, maga nagyítaná újra: egy friss kópia esetleg elevenebben közvetítené az ő nüanszait, az ő üzenetét.
A kópia materiális milyensége tehát hagyományosan fontos tényező a befogadói empátia előidézésében, ám újabban a kiállított kép nagysága is szemmel láthatóan az esztétikai hatás egyik változó értékű tényezőjévé lett.
André Kertész említett apró kontaktjai szerencsés esetben hordozhatnak a ránézeti benyomásnál rejtve maradó, nagyító alatt kibomló részleteket, de a papírkópiának általában nincs a normál ránézethez szükségesnél (1:1) jobb felbontása. Ha lupéval közelítünk, belelátunk a hézagos képi információk közötti semmibe, ami elég kiábrándítón tud hatni.
Ami egyedi, az kiváltsággal bír a műkereskedelmi értéktudat számára. A vintage fogalom favorizálásához rengeteg ilyen megfontolás tapad. Ám akinek a fotók alkotásában a befogadókkal megosztható érzéki élmény valaha is igazán fontos volt, az a változó korral, ízléssel, kulturális feltételrendszerrel lépést tartva hajlandó (hajlandó lenne) érzéki felfedezéseinek megjelenési köntösét megújítani. Nehéz ezt bizonyítani: kulturális korszakváltásainkon túlról való nagyjaink már hallgatnak.
@Lacusru:
"A sztereofényképek – ezek a különleges, térhatású fotográfiák – az 1850-as, 1860-as évek nagy gyűjtési láza után a 19. század végén, 20. század elején világszerte újra divatba jöttek. Az 1890-es években egy fotótechnikai újítás, a szárazlemez negatív elterjedésének köszönhetően lerövidült az expozíciós idő, így a statikus képek mellett már pillanatfelvételek, eseményfotók is készülhettek, s ez lendületet adott a sztereofény-képek készítésének és értékesítésének is. A cégek (például az amerikai B. W. Kilburn, az Underwood & Underwood, a Keystone View Company vagy a német Neue Photographische Gesellschaft) soha nem látott mennyiségben gyártották és értékesítették világszerte a sztereo-papírképeket. A felvételek olyan aktuális eseményeket örökítettek meg, amelyeknek híre bejárta a világot, a sajtó tudósított róluk, s az emberek fantáziáját, ,,vizuális kíváncsiságát’’ izgatták; gondoljunk a nemzetközi kiállításokra, diplomáciai eseményekre, háborúkra és természeti katasztrófákra. Ezek kapcsán nagyobb figyelem és érdeklődés irányult az érintett országok, népek életére is. Sokan megvették és gyűjtötték a külföldi országokat bemutató sztereofényképeket, mert így költséges utazás nélkül is ,,eljuthattak’’ távoli helyekre. A térhatású képek nézegetése a sztereoszkóp szerkezetben – különösen ha a készülék olyan zárt konstrukció volt, amely kizárta a periférikus látást, vagyis a külvilágot – azt az érzetet kelthette az emberben, mintha ő maga is ott lenne az ábrázolt helyszínen vagy jelenetben. A képeket és a hozzájuk való sztereonézőket papírkereskedésekben, fényképészeti szaküzletekben, vegyesboltokban vagy házaló ügynököktől lehetett megvásárolni, illetve postán megrendelni."
Nem oly régen, a munkahelyemen egy kábé 25 éves helyiséggazdálkodási előadó leányka érdeklődve nézegetett a falon egy panorámafotót, mely négy felvételből volt összeállítva, s amely a főváros budai oldalának 1920-as látképét mutatta. Meg is kérdezte, hogy mikori a kép. A válaszra elképedve mondta:
- Hiszen akkor még nem is volt fényképezés!
Hitte is, meg nem is, hogy a fotózás közeledik a 200. évfordulóhoz, százötven éve már rutin eljárás volt.
Nekem nagyon tetszett! Köszönöm!
Talán épp ideje, hogy azokról is legyen emlék akik nem tartoznak az a 10-15 ember közé, akikről évtizedek óta zeng márc.15.-e!
MAFOT
Utolsó kommentek:
Igazmondó47 2016.12.11. 13:53:47
Bejegyzés: Retus IV. Retusált történelem újratöltve
byba 2016.12.11. 13:53:11
Bejegyzés: Megkérdeztük V. Hogyan és mikor érhetők el nyáron a fényképgyűjtemények?
kugi · http://kugi.blog.hu 2015.02.01. 17:11:41
Bejegyzés: Messziről II. Martinique, 1902
Genealogus · http://genealogia.blog.hu/ 2013.07.04. 11:04:34
Kicsit unalmas már, hogy mindenhol a városfényképészekkel foglalkoznak, illetve Klösz és Mai manó a mérce.
Portréfotósok a XIX. század korábi szakaszában óne. Pedig volt egy jópár remek műterem, azokkal is lehetne foglalkozni, esetleg példákat hozva a közgyűjtemények anyagából.
Bejegyzés: Klösz, az emberbarát
dvektor 2012.07.01. 10:22:07
Crane mondata a disputáról eléri, sajnos, a szerkesztőket is, akiknek érdek-szempontjain (akár csak pl. szerzői klientúra-építés), presztizsfilterein, na és más, egyéni gyarlóságain a nyilvánosság elé tárandó vélekedések átszűrődnek, így amíg emberi világ a világ, a cranei igazságnak gondolkodásbeli viselkedésünket véglegesen megtisztító konzekvenciái nem lesznek.
Az emberi létezés kognitív szférájában a legolcsóbb kaland a szóváltás, a beszélgetés, ami nagyon sokakat vonz és kielégít. Ám abból ritkán kerekedik ki valami maradandó érvényűen épületes. A szóváltásokban a fogalmak definícióját lebegtetik, ezt részben tudatlanságból, részben azért, hogy tetszőleges irányban lehessen tromfolni, gondolati látszatokat kelteni, döfni velük, hogy megkerülve a véleményt magát, a vitatkozni merészelő pszichéjét lehessen támadni.
A második szinten van a tudás kalandja, a már létező tudás tanulás útján való átvétele és továbbhalmozása, ami még mindig nagyon sokakat, de a szívesen beszélgetőknél jóval kevesebbeket vonz. Ez már rendszerezést igényel, és elfogadott tényekhez való igazodást, érvelést szolgáló szellemi építkezést.
Fontosságát tekintve e második szintnek is fölötte van az értés kalandja, ami fáradságos elmetornát, logikai adottságot és következetességet igényel: értelmi körültekintést, érvényben lévő tények és fogalmi definíciók merész felülvizsgálatát.
Ha e harmadik szinten, aszkétikus elvetemültséggel forgatjuk eszünk kerekét, és reményt fűzünk ahhoz, hogy talán érdemes egy konvenció- és működésképes fogalmi valóság puszta lehetőségét kimunkálni és a jövőnek hátra hagyni, akkor mindenek előtt sajátmagunkkal kell vitába bocsátkoznunk, saját vélekedéseink és ítélkezéseink öröklött és ifjúi hévvel sebtében összeeszkábált mechanizmusát kell szemügyre vennünk, ím már érettebb fejjel. Szocializálódásunk során közhelyektől hígult, funkcionálisan keresztül-kasul hurkolt, megelőlegezések vakfoltjaitól gödrös fogalom-terepünket tisztába kell raknunk. Próbálkozni vele legalább is.
Én magam, igencsak szerény tárgyi tudással, ám a logikát piedesztálra emelve és a gondolkodást becsületbeli ügynek tekintve megadom, amivel magamnak tartozom: igyekszem fogalmi hálómat finomra és kócmentesre szőni, és e szerint merülök fárasztó (Crane úr szerint hiábavaló :-) és a meg nem értést kockáztató szellemi kalandokba.
Itt van tehát nyomban kérdésem a kérdésre (Lehet-e a fénykép műtárgy?): Mi az, hogy műtárgy? Pontosabban: műtárgy, milyen értelemben?
Ugyanis a művészetre alkalmas kifejezési formák létében két szál szövődik párhuzamosan: az eredményei és a története. Ezeket nagyjából elkülönülten két intézmény szolgálja/szolgálná (néha összegabalyodva is)
1. a múzeum
2. valamint a befogadókat az alkotók friss impulzusaival elérni és szellemileg táplálni kívánó fórumok: kiállító terek, kiadványok, még a kerekasztalok is.
Műtárgy alatt egészen mást kell értenünk itt meg ott.
Ha esztétikai irányból közelítünk, a fotó szellemi és érzéki üzeneteket hordozni képes virtuális matériája kerül előtérbe, ám emellett igen fontos az a matéria is, ami a fotó tárgyi voltát adja. Csak nem egészen úgy, ahogy a történeti múzeumokban. Fotókiállításainkon gyakran tapasztalni, hogy ez a kétféle matéria nincs szinkronban egymással, illetve, hogy a vintage valahogy mégsem eléggé műtárgy: koszos, gyűrkélt, fáradt. De másról is szó van, amikor a műtárgy voltot vizsgáljuk. Megszoktuk, hogy a klasszikus, valóságos anyagok megformálása útján született ábrázoló alkotások (pl. festmények, iparművészeti tárgyak stb.) korlátlan közelítést engednek meg (nagyítóval is igaz struktúrát mutatnak), a fotónál viszont gyakorta kiürül a látvány, ha közelítünk: elérkezünk a felbontás illuzórikus birodalmának határára, az ábrázolt dolgok virtuális entitása lelepleződik, érzéki hitele semmivé lesz, a kép szétesik. Ez az u.n. vintage eredetikre is igaz lehet. Az ilyen műtárgyak nem igazán műtárgy-értékűek az ábrázoló művészetek hagyományos követelményei szerint, mert esztétikai szuverenitásuk könnyen – két-három közelítő lépéssel - kikezdhető.
Mindennek a történeti gyűjtés felől közelítve nincs jelentősége, mert ott nem játszik lényegi szerepet az érzéki hatás, a tárgy értékét történeti referenciák adják: az, amit tudhatunk róla vagy alkotójáról, hajdani szerepéről, amit tanultságunk, civilizációs értékrendünk becsülni késztet.
A vintage-volt pusztán technikai tényei mellett elengedhetetlen tehát rákérdeznünk, hogy valamely bizonyos kép esztétikai értéket (is) vagy netán csak történeti értéket képvisel. Az esztétikai szempontból szegényes kivitelezésű fotókópia történeti szempontból képviselhet igen magas, más kópiával nem kiváltható eszmei/történeti értéket, ami természetesen átsugárzik a műkereskedelmi értékek szférájába. Az esztétikai értékeket közvetítő kiállításon azonban az új, friss kópia néha többet ér. Művészi üzeneteket közvetítő fotókiállításon sznob lihegés vakon hajtogatni, hogy ez vintage!, ez vintázs!, mert a hajdani kópiákat tónusviszonyaikat illetően óhatatlanul megviseli az idő, a rég elhunyt szerző talán, ha tehetné, maga nagyítaná újra: egy friss kópia esetleg elevenebben közvetítené az ő nüanszait, az ő üzenetét.
A kópia materiális milyensége tehát hagyományosan fontos tényező a befogadói empátia előidézésében, ám újabban a kiállított kép nagysága is szemmel láthatóan az esztétikai hatás egyik változó értékű tényezőjévé lett.
André Kertész említett apró kontaktjai szerencsés esetben hordozhatnak a ránézeti benyomásnál rejtve maradó, nagyító alatt kibomló részleteket, de a papírkópiának általában nincs a normál ránézethez szükségesnél (1:1) jobb felbontása. Ha lupéval közelítünk, belelátunk a hézagos képi információk közötti semmibe, ami elég kiábrándítón tud hatni.
Ami egyedi, az kiváltsággal bír a műkereskedelmi értéktudat számára. A vintage fogalom favorizálásához rengeteg ilyen megfontolás tapad. Ám akinek a fotók alkotásában a befogadókkal megosztható érzéki élmény valaha is igazán fontos volt, az a változó korral, ízléssel, kulturális feltételrendszerrel lépést tartva hajlandó (hajlandó lenne) érzéki felfedezéseinek megjelenési köntösét megújítani. Nehéz ezt bizonyítani: kulturális korszakváltásainkon túlról való nagyjaink már hallgatnak.
Bejegyzés: Disputa I. A vintázskópiáról
twollah / bRoKEn hOPe, sUppLeX · http://freewaresoftwarenews.blogspot.com/ 2012.06.07. 17:03:16
Bejegyzés: Vénusz tranzit dagerrotípián?
Mafot 2012.04.23. 11:01:03
"A sztereofényképek – ezek a különleges, térhatású fotográfiák – az 1850-as, 1860-as évek nagy gyűjtési láza után a 19. század végén, 20. század elején világszerte újra divatba jöttek. Az 1890-es években egy fotótechnikai újítás, a szárazlemez negatív elterjedésének köszönhetően lerövidült az expozíciós idő, így a statikus képek mellett már pillanatfelvételek, eseményfotók is készülhettek, s ez lendületet adott a sztereofény-képek készítésének és értékesítésének is. A cégek (például az amerikai B. W. Kilburn, az Underwood & Underwood, a Keystone View Company vagy a német Neue Photographische Gesellschaft) soha nem látott mennyiségben gyártották és értékesítették világszerte a sztereo-papírképeket. A felvételek olyan aktuális eseményeket örökítettek meg, amelyeknek híre bejárta a világot, a sajtó tudósított róluk, s az emberek fantáziáját, ,,vizuális kíváncsiságát’’ izgatták; gondoljunk a nemzetközi kiállításokra, diplomáciai eseményekre, háborúkra és természeti katasztrófákra. Ezek kapcsán nagyobb figyelem és érdeklődés irányult az érintett országok, népek életére is. Sokan megvették és gyűjtötték a külföldi országokat bemutató sztereofényképeket, mert így költséges utazás nélkül is ,,eljuthattak’’ távoli helyekre. A térhatású képek nézegetése a sztereoszkóp szerkezetben – különösen ha a készülék olyan zárt konstrukció volt, amely kizárta a periférikus látást, vagyis a külvilágot – azt az érzetet kelthette az emberben, mintha ő maga is ott lenne az ábrázolt helyszínen vagy jelenetben. A képeket és a hozzájuk való sztereonézőket papírkereskedésekben, fényképészeti szaküzletekben, vegyesboltokban vagy házaló ügynököktől lehetett megvásárolni, illetve postán megrendelni."
Ez egy idézet egy tagunk írásából, ami itt folytatódik:
fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=238&Itemid=236
Bejegyzés: Messziről I. T. Enami Japánjáról
Quasar000 2012.04.23. 11:00:37
Ha van kedvetek és tetszenek a 3D-képek, nézzetek be ide: www.alotof3d.com :-)
Bejegyzés: Messziről I. T. Enami Japánjáról
Bocimaster 2012.04.23. 01:02:04
Bejegyzés: Messziről I. T. Enami Japánjáról
58múltam 2012.04.23. 01:01:43
- Hiszen akkor még nem is volt fényképezés!
Hitte is, meg nem is, hogy a fotózás közeledik a 200. évfordulóhoz, százötven éve már rutin eljárás volt.
Bejegyzés: Gémkapocs II. Detektívfotók
twollah / bRoKEn hOPe, sUppLeX · http://freewaresoftwarenews.blogspot.com/ 2012.04.23. 01:01:38
Bejegyzés: Messziről I. T. Enami Japánjáról
Lacusru 2012.04.23. 01:01:36
Vannak még fotók esetleg valahol?
Bejegyzés: Messziről I. T. Enami Japánjáról
Ugyandehogy (törölt) 2012.04.23. 01:01:33
Bejegyzés: Messziről I. T. Enami Japánjáról
twollah / bRoKEn hOPe, sUppLeX · http://freewaresoftwarenews.blogspot.com/ 2012.03.15. 18:14:34
Mennyi megfaradt arc.
Bejegyzés: Linkajánló. Veteránfotók
Nick Leeson 2012.03.15. 13:03:15
Talán épp ideje, hogy azokról is legyen emlék akik nem tartoznak az a 10-15 ember közé, akikről évtizedek óta zeng márc.15.-e!
Bejegyzés: Linkajánló. Veteránfotók